6. RÉMTÖRTÉNETEK

A SZOBÁMBAN ÜLTEM, próbáltam a Machbeth harmadik felvonására koncentrálni, de valójában azt füleltem, mikor hallom már meg a furgonom berregését. Az ember azt hinné, hogy nincs az az eső, ami képes lenne elnyomni azt a fülsiketítő zajt. De amikor − sokadszorra − odamentem az ablakhoz, hogy kikukucskáljak a függöny résén, egyszer csak ott állt a kocsi!

Nem állíthatom, hogy fenemód vártam volna a pénteket, és meg kell hagyni, a péntek is tett róla, hogy utólag igazolva lássam rossz előérzeteimet. Jöttek persze a megjegyzések az ájulásommal kapcsolatban. Különösen Jessica lelte nagy örömét a históriában. Szerencsére Mike tartotta a száját, így senki nem tudott arról, hogy Edward is szerepelt a történetben. De az ebédlői jelenet nagyon fúrta Jessica oldalát.

− Szóval mit akart tegnap Edward Cullan? − kérdezte matekon.

− Fogalmam sincs − feleltem az igazsághoz híven. − Végül nem árulta el.

− Dühösnek tűntél − próbálkozott Jessica.

− Tényleg? − adtam a közömböst.

− Azt tudod, hogy még sose láttam egy asztalnál ülni valakivel a testvérein kívül. Fura, nem?

− Fura − hagytam rá. Jessica szemlátomást bosszankodott. Türelmetlen mozdulattal vetette hátra fekete fürtjeit, nyilván azt remélte, hall tőlem valami szaftosat, amit aztán továbbadhat.

De a legrosszabb az volt a péntekben, hogy hiába tudtam, Edward aznap nem jön iskolába, mégis reménykedtem. Amikor Jessicával és Mike-kal beléptünk a menzára, nem tudtam megállni, hogy oda ne nézzek az asztalukhoz, ahol Roselie, Alice és Jasper már ott ültek, és összedugták a fejüket. Rádöbbentem, hogy nem tudom, milyen soká kell várnom, míg viszontláthatom. Teljes letargiába estem.

Az asztalnál mindenki egymás szavába vágya sorolta, mi mindent tervez másnapra. Mike megint irtóra felpörgött, főleg mert a meteorológia másnapra napos időt ígért. Hiszem, ha látom. De tény, már ma is melegebb volt a szokásosnál − majdnem húsz fok. Talán mégse lesz annyira pocsék az a kirándulás...

Lauren egyszer-kétszer roppant barátságtalan pillantást vetett rám az ebéd alatt, de nem értettem, miért, míg csak ki nem léptünk mindnyájan a menzáról. Szorosan mögötte haladtam, karnyújtásnyira fénylett tőlem selymes, ezüstszőke haja, mégsem vett észre.

−... nem is értem, hogy Bella − metsző gúnnyal mondta ki a nevemet − miért nem ül mostantól Cullenék asztalánál! − nyafogta Mike-nak. Eddig nem is tűnt fel, milyen kellemetlen, vontatott orrhangja van, és meglepett a belőle kicsendülő rosszindulat. Laurennel alig ismertük egymást, és főleg nem annyira, hogy oka legyen utálni − eddig legalábbis azt hittem.

− Bella a barátom, azért ül velünk! − közölte Mike lovagiasan, bár ezzel mintha némileg kisajátított volna. Lemaradtam, és engedtem, hogy Jess és Angela megelőzzenek. Nem akartam többet hallani.

Aznap este a vacsoránál Charlie egészen belelkesült, amikor a másnapi kirándulás került szóba. Szerintem furdalta a lelkiismeret, amiért egyedül hagy a hétvégeken, de már annyira megszokta, hogy hétvégén is dolgozik, hogy képtelen volt változtatni rajta. Persze ismerte valamennyi gyerek nevét, akik ott lesznek a kiránduláson, és nyilván tudta a szüleik, sőt, alighanem még a dédszüleik nevét is. Úgy láttam, tetszik neki a társaság. Vajon az is tetszene-e neki, ha tudná, hogy Seattle-be készülök Edward Cullennel? Nem mintha el akartam volna árulni neki.

− Apu, te ismersz valami Kecskeszikla nevű helyet? Azt hiszem, ott van valahol a Rainier-hegytől délre − kérdeztem hanyagul.

− Aha... miért? Vállat vontam.

− Az egyik sráctól hallottam, hogy oda mennek kempingezni.

− Nem valami jó hely sátorozáshoz − mondta meglepetten Charlie. − Túl sok arrafelé a medve. Többnyire csak vadászidényben szoktak oda járni az emberek.

− Oh − motyogtam. − Lehet, hogy rosszul emlékszem a névre.

Szerettem volna jó sokáig aludni, de valami szokatlan ragyogás ébresztett szombaton. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy tiszta, sárga fény ömlik be az ablakomon. Hát ez hihetetlen! Az ablakhoz rohantam, és mit látnak szemeim: tényleg a nap sütött! Igaz, hogy rossz helyen volt az égen, túl alacsonyan, és nem is olyan közel, mint lennie kellett volna, de egészen határozottan a Nap volt az. Amíg a szem ellátott, mindenütt felhők úsztak, de középen jókora, kék foltban kilátszott az ég. Addig ácsorogtam az ablaknál, amíg csak lehetett, attól féltem, ha elmoccanok, a kékség azon nyomban eltűnik.

Newton Papa Sportszerüzlete ott állt közvetlenül a város szélén, észak felé. Látni láttam már, de még soha nem jártam benne − nemigen volt szükségem semmiféle sportruházatra, mivel itt Forksban még sose tartózkodtam tíz percnél többet a szabadban. A parkolóban rögtön megismertem Mike Suburbanját és Tyler Sentráját. Amikor beálltam mögéjük, láttam, hogy egy csomó srác már ott gyülekezik a Suburban orránál. Eric is ott volt, két másik fiúval az osztályból: többé-kevésbé biztos voltam benne, hogy Bennek és Connernek hívják őket. Jess is ott álldogált, oldalán Angélával és Laurennel. Három másik lány téblábolt mellettük, köztük az a szerencséden is, akin emlékezetem szerint keresztülestem a pénteki tornaórán. Elég csúnyán nézett rám, amikor kikászálódtam a furgonomból, és súgott valamit Laurennek. Lauren hátravetette búzaszőke haját, és megvetően méregetett.

Szóval ez is egy olyan nap lesz, sóhajtottam fel magamban.

De legalább Mike örült nekem.

− Hát eljöttél! − lelkendezett. − Nem megmondtam, hogy ma sütni fog a nap?

− Megígértem, hogy eljövök − emlékeztettem.

− Már csak Lee és Samantha hiányzik... hacsak te nem hívtál még valakit − tette hozzá Mike.

− Nem én! − hazudtam könnyedén, remélve, hogy nem bukok le, ugyanakkor valami csodában is reménykedtem, hogy Edward mégiscsak megjelenik.

Mike elégedett képet vágott.

− Jössz az én kocsimban? Vagy ott van hely, vagy Lee mamájának kisteherautójában.

− Mi az hogy!

Üdvözülten elmosolyodott. Mike-ot igazán könnyű boldoggá tenni.

− Ülhetsz előre − nagyvonalúskodott. Igyekeztem leplezni a bosszúságomat. Korántsem olyan könnyű Mike-ot és Jessicát egyidejűleg boldoggá tennem. Jessica sötét arccal méregetett bennünket.

Szerencsém volt: végül is a vártnál többen lettünk, Lee hozott még magával két srácot, és hirtelen minden ülésre szükség lett. Sikerült bepréselnem Jesst magam és Mike közé a Suburban első ülésére. Mike vághatott volna jobb képet is a dologhoz, de Jess szemlátomást megbékült.

La Push csak tizenöt mérföld Forkstól, az utat csaknem mindvégig pompás, sűrű, zöld erdők szegélyezték, és a széles Quillayute folyó kétszer is elkanyargott alattunk. Örültem, hogy végül az ablak mellé kerültem. Letekertük az ablakot − kilenc ember számára a Suburban kissé fojtogató volt −, és én megpróbáltam annyi napsütést magamba nyelni, amennyit csak bírtam.

A Charlie-nál töltött forksi nyarakon már sokszor jártam La Pushban, így ismerős volt First Beach mérföld hosszan elterülő, félkör alakú partja. A látvány, mint mindig, lélegzetelállító volt. A víz sötétszürke, még így, napsütésben is, fehér tajtékkal szegett hullámok rohantak a szürke, sziklás partnak. Az öböl acélszürke vizéből szigetek emelkedtek ki, meredek sziklafaluk csipkés csúcsait komor, magasba törő fenyőfák koronázták. A vízparton mindössze egyetlen vékony homoksáv húzódott, majd a homokot nagy, sima kövek milliói váltották fel, amelyek messziről egyformán szürkének látszottak, de közelről mindenféle színekben pompáztak: terrakotta, tengerzöld, levendula, kékeszöld, fakó arany. A dagály hatalmas uszadékfákat sodort partra, a sós hullámok csontfehérre fakították őket. Egy részük kupacba rakva feküdt az erdő szélén, mások magányosan hevertek, távol a hullámoktól.

Az óceán felől élénk szél fújt, hűvös és sós. Pelikánok lebegtek a vízen, fölöttük sirályok repkedtek, és egy magányos sas körözött. Még mindig felhők borították az eget, és azzal fenyegettek, hogy bármelyik pillanatban elfoglalhatják azt a kék foltot ott középen, de egyelőre a nap vitézül sütött át a kékség közepén.

Óvatosan lemásztunk a partra Mike vezetésével, egy uszadékfa törzsekből kirakott kör felé, amelyet szemlátomást már korábban is használtak a hozzánk hasonló kirándulók. A kör közepén kövekből kialakított tábortűz, teli fekete hamuval. Eric és az a fiú, akit, azt hiszem, Bennek hívtak, tűzifát aprított az erdőszéli, száraz faraká-sokból, és rövidesen a régi tábortűz hamuja fölött tipi alakú máglya emelkedett.

− Láttál már uszadékfából rakott tüzet? − kérdezte Mike. Az egyik csontszínű fatörzs-padon ültem, a többi lány tőlem jobbra-balra, csoportokba verődve izgatottan fecsegett. Mike letérdelt a tűz mellé, és egy öngyújtóval lángra lobbantott egy vékonyabb gallyat.

− Nem − feleltem, miközben Mike a lángoló gallyat óvatosan a máglya felé közelítette.

− Tetszeni fog neked. Figyeld a színeket! − Meggyújtott egy másik vékony ágat is, és az első mellé fektette. A lángok sebesen nyalogatni kezdték a száraz fát.

− De hiszen ez kék! − mondtam meglepetten.

− A só miatt. Szép, mi? − Meggyújtott még egy vékony ágat, hogy a farakás túloldalán is fellángoljon a tűz, aztán leült mellém. Szerencsére a másik oldalán Jess ült. Odafordult Mike-hoz, és lelkesen magyarázni kezdett neki valamit. Én meg néztem a furcsa, kék és zöld lángokat, amint pattogva az ég felé nyújtózkodnak.

Fél óráig csak ültünk és fecsegtünk, aztán a fiúk kitalálták, hogy elmennek megnézni a közelben azokat a kis tavakat, amelyeket a dagály hagy hátra. Kutyaszorítóba kerültem. Egyrészt nagyon szerettem ezeket a kis tavakat. Gyerekkorom óta elbűvöltek: ez volt az egyetlen dolog, aminek előre örültem, amikor nyaranta Forksba kellett jönnöm. Másfelől jó néhányszor belepottyantam már egyik-másikba. Nem nagy ügy, ha az ember hétéves, és ott van vele a papája. Eszembe jutott, mit kért tőlem Edward − hogy lehetőleg ne pottyanjak bele az óceánba.

Lauren döntötte el a kérdést. Ő nem volt hajlandó elgyalogolni a tavakhoz, és szó, ami szó, a cipője nem is lett volna alkalmas rá. A lányok többsége, Angélát és Jessicát is beleértve, úgy döntött, hogy inkább a parton marad. Megvártam, amíg Tyler és Eric is színt vallanak, hogy ők is maradni akarnak, aztán csöndesen fölkeltem és csatlakoztam a gyalogtúrázókhoz. Mike szélesen rám vigyorgott, amikor látta, hogy velük tartok.

A gyalogtúra nem volt hosszú, bár én rettentően sajnáltam, hogy onnét, az erdőből nem látom az eget. Az erdei zöld félhomályhoz nem illett a harsány kamasznevetés, a díszlet túl sötét és vészjósló volt a körülöttem zajló, könnyed fecsegéshez. Minden lépésemre ügyelnem kellett, hogy kikerüljem a gyökereket odalenn és az ágakat a fejem felett, így aztán rövidesen lemaradtam a többiektől. Végül sikerült áthatolnom az erdő zöld falán, és újra rátaláltam a sziklás tengerpartra. Apály volt, a dagálykor felduzzadó folyótorkolat vize hömpölygött mellettünk vissza a tenger felé. Kavicsos partján a sekély pocsolyákban, amelyek sose száradtak ki egészen, csak úgy nyüzsgött az élet.

Nagyon vigyáztam, hogy ne hajoljak nagyon mélyen az óceánhagyta kis tavak fölé. A többiek csöppet sem féltek, szikláról sziklára ugrándoztak, kimerészkedtek a sziklaperem legszélére. Én találtam egy megbízhatónak látszó sziklát az egyik legnagyobb tavacska szélén, óvatosan leereszkedtem rá, megbűvölve figyeltem az alattam nyüzsgő, természetes akváriumot. Ragyogó színű szellőrózsák ringtak a láthatatlan áramlatban, tekervényes kagylók forogtak a víz szélén, apró rákok jöttek-mentek, tengeri csillagok tapadtak mozdulatlanul a sziklákra és egymásra, miközben egy kicsi, fekete angolna, vékony, fehér csíkokkal a hátán, ide-oda tekergett az élénkzöld növénydzsungelben, várva, hogy visszatérjen a tenger. Mindez teljesen lekötötte a figyelmemet, kivéve az agyamnak egy parányi részét, amely azon töprengett, vajon mit csinálhat most Edward, és megpróbálta elképzelni, vajon mit mondana, ha itt lenne most velem.

Végül a fiúk megéheztek, én is föltápászkodtam, hogy kövessem őket visszafelé. Megpróbáltam ezúttal kissé tempósabban átvágni az erdőn, naná, hogy jó néhányszor megbotlottam, orra estem. A tenyeremet lezúztam, a farmerem térdén zöld foltok éktelenkedtek, de mindent összevéve rosszabbul is járhattam volna.

Mire visszaértünk az partra, a létszám megkétszereződött. Közelebb érve már az újonnan érkezettek fényes, egyenes szálú fekete haját és rézszínű bőrét is láttuk: pár fiú jött barátkozni a rezervátumból. A kaját már körbeadogatták, és a túrázók rohantak, hogy nekik is jusson valami. Közben. Erik sorban bemutatott bennünket, ahogy beléptünk az uszadékfából rakott körbe. Angela és én érkeztünk utolsónak, és amikor Eric kimondta a nevem, észrevettem, hogy egy fiatalabb indián, aki ott ült a kövön a tűz közelében, fölnéz és érdeklődve szemügyre vesz. Leültem Angela mellé, Mike hozott nekünk néhány szendvicset és pár doboz üdítőt, hogy válasszunk: eközben az a fiú, aki a legidősebbnek látszott a vendégeink közül, elhadarta a vele együtt érkezett másik hétnek a nevét. Mindössze annyit sikerült megjegyeznem, hogy az egyik lányt szintén Jessicának hívják, azt a fiút pedig, aki felfigyelt rám, Jacobnak.

Nyugalom töltött el Angela mellett üldögélve: csöndes lány volt, az a fajta, aki nem érzi szükségét, hogy minden percet fecsegessél töltsön ki. Zavartalanul átadhattam magam a gondolataimnak, míg ettünk. Én pedig azon töprengtem, látszólag milyen rendszertelenül telik az idő Forksban, néha a napok teljesen egymásba mosódnak, mindössze néhány elszigetelt képet tudok később felidézni. Máskor pedig minden másodperc jelentőségteljesen vésődik az agyamba. Pontosan tudtam, mi az oka ennek a különbségnek, és ez nyugtalanított.

Miközben ebédeltünk, gyülekezni kezdtek a felhők, végiglopakodtak a kék égdarabon, egy pillanatra a nap elé vetették magukat, széles sávban árnyékba borították a partot és elsötétítették a hullámokat. Amikor befejeztük az evést, a társaság szétszóródott. Néhányan lementek a vízpartra, kacsázni próbáltak a kavicsokkal. Mások összeverődtek, hogy újabb gyalogtúrát tegyenek a tavacskákhoz. Mike − akit Jessica árnyékként követett − elindult a falu egyeden boltja felé. Néhány indián srác csatlakozott hozzájuk: mások a tavakhoz igyekvő csoporttal tartottak. Végül egyedül maradtam az uszadékfa-törzsemen üldögélve, nem volt más a közelben, csak Lauren és Tyler − a nélkülözhetetlennek bizonyuló CD-lejátszóval foglalatoskodtak −, meg a rezervátumbeli srácok közül is ott ácsorgott még kettő-három a tűz körül, köztük a Jacob nevű, és a legidősebb, aki a szószólójuk volt.

Néhány perccel azután, hogy Angeláék elindultak a tavakhoz, Jacob odaballagott hozzám, és leült Angela helyére. Tizennégy évesnek néztem, legfeljebb tizenötnek, hosszú, csillogó fekete haját gumival fogta össze a tarkóján. A bőre gyönyörű volt, selymes, rozsdavörös, a szeme mélyen ülő és sötét, járomcsontja erős és széles. Az álla körül még megmaradt valami a gyerekkori kerekdedségből. Mindent összevéve, igen helyes arca volt. De a külseje keltette kellemes benyomást egyből tönkretette, amint szóra nyitotta a száját.

− Te Isabella Swan vagy, ugye? − kérdezte.

Tisztára, mint az első nap az iskolában.

− Bella − sóhajtottam.

− Én meg Jacob Black vagyok! − Barátságosan kezet nyújtott. − Te vetted meg a papám furgonját!

− Óh! − Megkönnyebbülten ráztam meg a felém nyújtott keskeny, finom kezet. − Szóval, te Billy fia vagy! Biztosan találkoztunk már, de sajnos, nem emlékszem...

− Nem, én vagyok a legfiatalabb a családban... biztosan a nővéreimmel találkoztál.

− Hát persze! Rachel és Rebecca! − Hirtelen csakugyan eszembe jutottak. Sokat játszottunk együtt, Charlie és Billy összetereltek bennünket, hogy nyugtuk legyen tőlünk, amíg horgásznak. De mind a hárman túl félénkek voltunk, hogy úgy istenigazában összebarátkozzunk. Aztán tizenegy éves korom után kihisztiztem, hogy Charlie fölhagyjon azzal, hogy magával cipeljen horgászni.

− Ok is itt vannak? − Szemügyre vettem a vízparton álló lányokat.

Vajon megismerném-e még őket? − töprengtem.

− Nem! − Jacob a fejét rázta. − Rachel ösztöndíjat kapott Washington Államba, Rebecca pedig férjhez ment egy samoai vízisíoktatóhoz, és most Hawaii-on élnek.

− Férjhez ment? Mi a csuda! − mondtam elhűlve. Az ikrek alig egy évvel voltak idősebbek nálam.

− Na és hogy tetszik a járgány? − kérdezte Jacob.

− Imádom. Remekül megy.

− Aha, de igazából elég lassú! − nevetett. − Én irtóra örültem, amikor Charlie megvette. Apám nem engedte, hogy összerakjak egy másik autót, mondván, minek, amikor ott az a remek furgon!

− Nem is olyan lassú! − tiltakoztam.

− Próbáltál már hatvannál gyorsabban menni vele? .

− Nem én − ismertem be.

− Helyes! Ne is próbálj! − vigyorgott.

Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak vissza.

− De a karambolt például remekül viseli! − hoztam fel a furgonom védelmében.

− Aha. Szerintem egy tank meg se kottyanna a vén csotrogánynak − helyeselt Jacob, és újra felnevetett.

− Szóval te autókat szerelsz össze? − kérdeztem megilletődve.

− Csak ha van elég időm meg alkatrészem. Nem tudod véletlenül, honnan szerezhetnék hengerfejet egy 1986-os Volkswagen Rabbitba? − tréfálkozott. Kellemes, rekedtes hangja volt.

− Sajnálom − nevettem. − Mostanában eggyel se találkoztam, de mostantól majd nyitva tartom a szememet! − Mintha bizony tudnám, mi a csuda az a hengerfej. Jacobbal mindenesetre igen könnyű volt beszélgetni.

Ragyogó mosolyt villantott rám, és elismerően méregetett, afféle pillantással, amit az utóbbi időben megtanultam felismerni.

Nem én voltam az egyeden, aki észrevette.

− Ti mióta ismeritek egymást Bellával, Jacob? − kérdezte Lauren elég pimasz hangon, legalábbis én annak hallottam.

− Ha úgy vesszük, azóta, hogy megszülettem − nevetett Jacob, és újra rám mosolygott.

− Hát ez remek! − Nem úgy hangzott, mintha csakugyan remeknek találná, és fakó, dülledt szeme összeszűkült.

− Bella − szólt oda nekem a tűz túloldaláról, és az arcomat fürkészte −, épp most mondom Tylernek, milyen kár, hogy Cullenék közül senki sem tudott eljönni. Egyáltalán meghívta valaki őket? − és próbált aggodalmas képet vágni, de nemigen sikerült neki.

− Dr. Carlisle Cullen családjáról van szó? − kérdezte Lauren nagy bosszúságára a magas, idősebb fiú, mielőtt még én válaszolhattam volna. Tulajdonképpen inkább felnőtt férfinak látszott, mint iskolásnak, és a hangja nagyon mély volt.

− Igen, talán ismered őket? − kérdezte Lauren leereszkedően, és egy félfordulatot tett felé.

− Cullenék sose jönnek ide − mondta a fiú olyan hangon, hogy érezhető volt: ezzel lezárta a témát. Lauren kérdéséről tudomást sem vett.

Tyler megpróbálta ismét magára vonni Lauren figyelmét, a kezében tartott CD-ről kérdezgette, így Lauren leszállt rólunk.

Én döbbenten bámultam a mély hangú fiúra, de ő elnézett valahová a mögöttünk elterülő, sötét erdő felé. Igaz, mindössze annyit mondott, hogy Cullenék nem járnak ide, de a hangjában volt valami, ami ennél többre utalt − olyasmire, hogy ha akarnának, se jöhetnének, mert ki vannak tiltva innét. Felkavart a viselkedése, hiába próbáltam nem venni tudomást róla.

Jacob rezzentett fel a töprengésből.

− Na, és Forksnak sikerült már az őrületbe kergetnie?

− Jaj, az nem kifejezés! − Kétségbeesett fintort vágtam. Jacob megértően vigyorgott.

Nekem még mindig a Cullenékre vonatkozó, kurta megjegyzés járt a fejemben, és hirtelen eszembe jutott valami. Buta egy terv volt, de jobb ötletem nem akadt. Azt reméltem, ennek a Jacob-fiú-nak még nincs túlságosan sok tapasztalata a lányokkal, és nem fog átlátni a szitán, hanem komolyan veszi az én szánalmasnak ígérkező kacérkodási kísérletemet.

− Nincs kedved lejönni a partra? − Megpróbáltam a szempilláim alól felnézni rá, ahogy Edward szokta. Közel sem értem el olyan hatást, mint ő, de azért Jacob készségesen felugrott.

Észak felé ballagtunk a sokszínű köveken át az uszadékfából összetorlódott gáthoz. A felhők mostanra szorosra zárták soraikat az égen: a tenger elsötétült és a levegő lehűlt. A dzsekim zsebébe mélyesztettem a kezemet.

− Szóval hány éves is vagy most? Tizenhat? − kérdeztem, miközben úgy rezegtettem a szempillámat, ahogy a tévében szokták a lányok, remélve, hogy nem úgy festek, mint egy idióta.

− Most múltam tizenöt − vallotta be, de szemlátomást hízelgett neki, hogy többnek néztem.

− Tényleg? − Igyekeztem meglepett képet vágni. − Azt hittem, idősebb vagy.

− Magas vagyok a koromhoz képest − magyarázta Jacob.

− Gyakran jársz Forksban? − Mintha azt remélném, hogy igen lesz a válasz. Szerintem annyira hülyén ravaszkodtam, hogy attól féltem, Jacob rögvest faképnél hagy, csak előbb még a fejemre olvassa, hogy szélhámos vagyok, de nem; szemlátomást hízelgett neki a dolog.

− Nem túl gyakran − ismerte be gondterhelten. − De ha befejezem az autót, akkor annyiszor jövök be, ahányszor csak akarok... mármint ha meglesz a jogosítványom − javította ki magát.

− Ki volt az a másik fiú, akivel Lauren beszélgetett? Egy kicsit idősnek látszott hozzá, hogy velünk lógjon... − Szántszándékkal beszéltem úgy, mintha önmagamat is a fiatal kölykök közé sorolnám, mert azt akartam, hogy Jacob úgy érezze, szívesebben vagyok ővele.

− Az Sam... tizenkilenc éves − közölte Jacob.

− Mit is mondott a doktor családjáról? − firtattam nagy ártatlanul.

− Cullenékről? Ó, csak azt, hogy nekik nem szabad idejönniük a rezervátumba... − Elnézett valahová a James-sziget felé. De megerősítette, amit már Sam hangjából is kihallani véltem.

− Miért nem?

Megint rám nézett, és elhúzta a száját:

− Hoppá! Erről nem lenne szabad beszélnem.

− Jaj, ne félj, nem mondom el senkinek. De olyan kíváncsi vagyok! − Megpróbáltam elbűvölően mosolyogni, közben arra gondoltam, talán kissé túlzásba viszem a dolgot.

De Jacob visszamosolygott rám, szemlátomást csakugyan el volt bűvölve. Aztán felvonta egyik szemöldökét, és a hangja még rekedtesebb lett.

− Szereted a rémtörténeteket? − kérdezte vészjóslóan.

− Imádom őket! − lelkesedtem és biztató pillantást vetettem felé.

Egy uszadékfa gyökerei úgy meredtek elő a földből, mint hatalmas, fakó, elkeskenyedő póklábak. Jacob letelepedett az egyik tekergőző gyökérre, én meg leültem a törzsre. Jacob lebámult a sziklákra, széles ajkán halvány mosoly játszott. Láttam rajta, föltett szándéka, hogy hatásosan adja elő a történetet. Én meg minden erőmmel azon igyekeztem, nehogy kiolvassa a szememből, milyen életbevágóan fontos nekem ez a téma.

− Ismered a régi quileute1 legendát? Arról, hogy honnan származik a törzsünk ? − kezdte.

− Nem igazán − ismertem be.

− Szóval van egy csomó legendánk, némelyik még az Özönvíz idejéből, amikor a quileute indiánok a hegyeken nőtt legmagasabb fák csúcsához kötötték a kenuikat, és így ők is túlélték az Özönvizet, akárcsak Noé a bárkájával. − Elmosolyodott, hogy meggyőzzön, ő aztán csöppet sem hisz ezekben a régi históriákban. − Egy másik monda szerint a farkasoktól származunk, és a farkasok még most is a testvéreink. A törzs törvénye tiltja, hogy farkast öljünk − A hangja némiképp elhalkult. − Aztán ott vannak azok a történetek a hidegekről...

− A hidegekről? − Már nem kellett színlelnem az érdeklődést.

− Aha. Vannak történetek a hidegekről, olyan régiek, mint a farkaslegendák, de vannak újabbak is. A legenda szerint az én dédapám is ismert közülük néhányat. Ö volt az, aki szerződést kötött velük, hogy ne tegyék a lábukat a mi földünkre! − Jacob az égnek fordította a szemét.

− A dédapád? − kérdeztem biztatóan.

− Aha. Ő is a törzs elöljárói közé tartozott, akárcsak az apám. Tudod, a hidegek a farkasok természetes ellenségei, mármint nem az igazi farkasoké, hanem az olyan emberré változott farkasoké, mint a mi őseink voltak. Vérfarkasoknak is szokták hívni őket.

− És a vérfarkasoknak vannak ellenségeik?

− Csak egy.

Komolyan néztem rá, csodálatnak álcázva a türelmetlenségemet.

− Úgyhogy − folytatta Jacob − a hidegek mindig is az ellenségeink voltak. De ez a csapat, amelyik a dédapám idején érkezett a földünkre, másféle volt. Ok nem vadásztak úgy, ahogy a fajtájuk szokott, így ők állítólag nem jelentettek veszélyt a törzsünkre. A dédapám fegyverszünetet kötött velük. Ha megígérik, hogy nem teszik be a lábukat a mi földünkre, akkor mi nem áruljuk el őket a sápadtarcúaknak! − Rám kacsintott.

− De ha egyszer nem veszélyesek, akkor miért...? − Próbáltam feldolgozni a hallottakat, miközben azon igyekeztem, nehogy eláruljam Jacobnak, mennyire komolyan érint ez a rémhistória.

− Azért az mindig is kockázatot jelent az emberek számára, ha hidegek vannak a közelben, még akkor is, ha azok annyira civilizáltak, mint ez a klán volt. Sose tudhatod, mikor éheznek meg annyira, hogy már nem képesek uralkodni magukon! − Igyekezett minél vészjóslóbb hangon beszélni.

− Mit értesz azon, hogy „civilizált”?

− Hát azt állították, hogy ők nem vadásznak emberekre. Sikerült valahogy beérniük az állatokkal.

Közömbös hangon kérdeztem:

− Na és hogy jönnek a képbe Cullenék? Ők is hasonlóak, mint azok a hidegek, akikkel a dédapád találkozott?

− Nem −Jacob drámai hatásszünetet tartott. − Ők ugyanazok!

Rám nézett: nyilván azt hitte, az arcomon tükröződő félelem annak a jele, hogy sikerült alaposan beijesztenie a történetével. Elégedetten elvigyorodott, és folytatta.

− Most többen vannak, mint akkoriban, van köztük egy új nő meg egy új férfi, de a többiek ugyanazok. A vezetőjüket, Carlisle-t már a dédapám idejében is emlegették. Ő már akkor is itt volt, amikor a te néped még be se tette ide a lábát!

− De hát micsodák igazából? − kérdeztem végül. − Kik ezek a hidegek?

Jacob sötéten mosolygott.

− Vérivók − közölte dermesztő hangon. − A te néped vámpíroknak nevezi őket.

A válasz hallatán némán meredtem a hánykolódó hullámokra. Nem tudom, az arcom miről árulkodhatott.

− Libabőrös lettél! − nevetett Jacob diadalmasan.

− Nagyon hatásosan tudsz mesélni − bókoltam, még mindig a hullámokat bámulva.

− De azért nagy hülyeség ez az egész, nem igaz? Nem csoda, ha apám megtiltotta, hogy bárkinek beszéljünk róla.

Még mindig nem mertem ránézni: féltem, hogy még nem vagyok ura az arcvonásaimnak.

− Ne aggódj, nem árullak el senkinek!

− Azt hiszem, éppen most szegtem meg a szerződést! − nevetett.

− Magammal viszem a titkodat a sírba! − ígértem, és összeborzadtam.

− De most komolyan, tényleg ne említsd Charlie-nak! Már így is elég dühös volt apámra, amikor meghallotta, hogy közülünk páran nem hajlandók bemenni a kórházba, amióta Dr. Cullen ott dolgozik.

− Nem, hát persze, egy szót sem!

− Most biztos azt gondolod, hogy íme egy rakás babonás bennszülött, mi? − kérdezte viccelődve, de azért kissé aggodalmasan. Én még mindig az óceánt fixíroztam.

Végül felé fordultam és rámosolyogtam, olyan normálisan, ahogy csak bírtam.

− Nem, inkább azt gondolom, hogy nagyon jól tudsz rémtörténeteket mesélni. Még mindig libabőrös vagyok, látod? − Feltartottam a karomat.

− Király! − mosolygott.

A parti kövek megcsikordultak: valaki közeledett. Egyszerre kaptuk fel a fejünket, megpillantottuk Mike-ot és Jessicát, úgy ötvenlépésnyire tőlünk, amint felénk közelednek.

− Hát itt vagy, Bella! − kiáltott fel Mike megkönnyebbülten, és felemelt karral integetett.

− Ez a fiúd? -Jacob figyelmét nem kerülte el a Mike hangjából kicsendülő féltékenység. Hát ez ennyire nyilvánvaló?

− Nem, dehogy! − tiltakoztam. Mérhetetlenül hálás voltam Jacobnak, és megpróbáltam a lehetőség szerint boldoggá tenni. Rákacsintottam, közben gondosan hátat fordítottam Mike-nak. Jacob elmosolyodott, szemlátomást fellelkesítette ügyetlen kacérkodásom.

− Szóval, ha meglesz a jogosítványom... − kezdte.

− Akkor el kell jönnöd Forksba, hogy meglátogass! Esetleg elmehetnénk együtt valahová... − Elfogott a bűntudat, mert tudtam, hogy kihasználtam a gyanútlanságát. De igazán nagyon kedveltem Jacobot. Olyasvalaki volt, akivel könnyen lehetnénk jóbarátok.

Mike odaért hozzánk, Jessica néhány lépésnyire mögötte. Mike vizsla szemmel méregette Jacobot, és elégedetten állapította meg, hogy túl fiatal.

− Hol voltál? − kérdezte, bár a válasz ott volt az orra előtt.

− Jacob éppen egy régi történetet mesélt nekem − közöltem. − Nagyon érdekes volt.

Melegen rámosolyogtam Jacobra, és ő visszavigyorgott.

− Hát... − Mike egy pillanatra elhallgatott. Látván, milyen jó pajtások vagyunk, gondosan újraértékelte a helyzetet. − Kezdünk szedelőzködni... úgy néz ki, rövidesen esni fog.

Mindnyájan fölnéztünk a fenyegetően elsötétülő égre. Tényleg lógott az eső lába.

− Oké! − ugrottam talpra. − Jövök!

− Örülök, hogy újra találkoztunk − Jacob jelentőségteljesen megnyomta az „újrá”-t. Láttam, hogy Mike-ot szeretné bosszantani vele egy kicsit.

− Én is örülök. Ha legközelebb Charlie eljön meglátogatni Billy-t, én is vele tartok! − ígértem.

− Az király lenne! − felelte Jacob fülig érő vigyorral.

− És köszönöm! − tettem hozzá. A köszönet csakugyan szívből jött.

Fölhúztam a kapucnimat, és áttrappoltunk a sziklákon a parkoló felé. Néhány csepp eső máris lehullott, fekete foltokat rajzolt a köveken, ahol földet ért. Mire odaértünk a Suburbanhoz, a többiek már javában rámoltak a kocsiba. Kijelentettem, hogy én már eleget ültem elöl, és bemásztam hátra Angela és Tyler mellé. Angela szótlanul bámult kifelé az egyre erősödő viharba, Lauren a sofőr mellett ült, de kifacsarodott testtel hátrafordult, és egész úton szóval tartotta Tylert, így aztán nem volt semmi akadálya, hogy egyszerűen hátrahajtsam a fejem az ülésen, behunyjam a szemem, és erősen próbáljak nem gondolni semmire.