FEHÉR FÉNY RAGYOGOTT EGY ISMERETLEN, hófehér szobában. Körülöttem lepedőszerű függöny, a fejem fölött sugárzó erős lámpa elvakított. Kemény, kigödrösödött ágyon feküdtem feltámasztva − egy rácsos ágyon. A párnák laposak és hepehupásak, és valami idegesítően csipogott a közelben. Reméltem, ez azt jelenti, hogy még életben vagyok. A halál mégsem lehet ennyire kényelmetlen.
A karomból áttetsző csövek lógtak, és valamit az orrom alá is ragasztottak. Fölemeltem a kezem, hogy letépjem.
− Azt már nem! − Hűvös ujjak elkapták a kezemet.
− Edward? − Kicsit elfordítottam a fejemet, csodás arca alig egyujjnyira tőlem, az állát a párnám szélére támasztja. Tehát most már biztos, hogy élek, s a gondolat ezúttal hálával és túláradó örömmel öltött el. − Edward, annyira sajnálom!
− Ssss! − csitított. − Most már minden rendben lesz!
− Mi történt? − Nem emlékeztem tisztán, és az agyam fellázadt, amikor megpróbáltam felidézni a történteket.
− Majdnem túl későn érkeztem. El is késhettem volna − suttogta bűnbánóan.
− Olyan buta voltam, Edward! Azt hittem, foglyul ejtette anyut.
− Mindnyájunkat becsapott.
− Föl kell hívnom Charlie-t és anyut!
− Alice már felhívta őket. Renée itt van a kórházban. Most éppen kiment, hogy egyen valamit.
− Anyu itt van? − Megpróbáltam felülni, de ettől még jobban szédültem, Edward gyöngéden visszafektetett a párnákra.
− Mindjárt visszajön! Neked viszont nyugton kell maradnod.
− De mit mondtatok neki? − Megrémültem. Hogy a csudába tudnék megnyugodni? Itt az anyám, én pedig éppen egy vámpírtámadásból lábadozom. − Mit mondtatok neki, hogy kerültem ide?
− Hogy gurultál vagy két lépcsőfordulónyit, aztán kiestél egy csukott ablakon. − Egy pillanatra elhallgatott. − Lásd be, nincs ebben semmi hihetetlen!
Felsóhajtottam, mire minden porcikám megsajdult. Végignéztem a takaró alatt fekvő testemen, és megláttam a lábam helyén a hatalmas kidudorodást.
− Mennyire súlyosak a sérüléseim? − kérdeztem.
− Eltörött a lábad, négy bordád, van egy-két repedés a koponyádon, horzsolások a bőröd minden egyes négyzetcentiméterén, és jó sok vért vesztettél. Többször is kaptál vérátömlesztést. Nem mondhatnám, hogy kedvemre volt, mert egy időre egészen megváltozott a szagod!
− Legalább részed volt egy kis változatosságban!
− Nincs rá szükségem. Én a te illatodat szeretem.
− Hogy bírtad megtenni? − kérdeztem csöndesen, és Edward rögtön tudta, mire gondolok.
− Magam sem tudom. − Elfordította a tekintetét, felemelte egyik gézbe bugyolált kezemet az ágyról, és gyöngéden simogatta, ügyelve a monitorhoz kígyózó vezetékre.
Türelmesen vártam a folytatást.
Fölsóhajtott, még mindig kerülte a pillantásomat.
− Lehetetlen volt... abbahagyni − suttogta. − Lehetetlen, de én megtettem. − Végre fölnézett rám, halvány mosollyal. − Úgy látszik, tényleg nagyon szeretlek.
− Talán nincs olyan jó ízem, mint szagom? − mosolyogtam rá válaszul.
− Sokkal jobb. Még annál is jobb, mint amilyennek képzeltem.
− Sajnálom! − mentegetőztem. Edward az égnek emelte a szemét.
− Hogy valakinek épp ezért jusson eszébe bocsánatot kérni!
− Miért, mi az, amiért bocsánatot kellene kérnem?
− Azért, hogy kis híján örökre megfosztottál magadtól.
− Sajnálom! − mentegetőztem újra.
− Tudom, miért tetted − mondta megnyugtató hangon. − Persze, attól még tökéletes őrültség volt. Meg kellett volna várnod, el kellett volna mondanod nekem.
− Nem engedtél volna el.
− Nem − hagyta rám komoran. − Nem bizony.
Hirtelen eszembe jutott néhány nagyon kellemetlen emlékkép. Összeborzongtam, aztán fájdalmas grimaszt vágtam. Edward rögtön nyugtalan lett.
− Mi baj van, Bella?
− Mi történt Jamesszel?
− Letéptem rólad, aztán Emmett és Jasper végeztek vele. − Edward hangjából érződött, még most is rettentően sajnálja, hogy ő ebben nem vehetett részt.
Ettől kissé összezavarodtam.
− Nem láttam Emmettet és Jaspert abban a balett-teremben.
− Ki kellett menniük... túl sok volt a vér.
− De te ott maradtál.
− Igen, én ott maradtam.
− És Alice és Carlisle is... − mondtam álmélkodva.
− Ők is szeretnek téged, tudod.
Hirtelen egész sor szomorú kép villant az agyamba Alice-szal való utolsó találkozásunkról, és ez eszembe juttatott valamit.
− Látta Alice a videófelvételt? − kérdeztem szorongva.
− Igen, látta − felelte Edward sötéten. Sütött belőle a gyűlölet és a düh.
− Azelőtt nem is sejtette, miért nem emlékszik semmire.
− Tudom. Most viszont már tudja.
Megpróbáltam megérinteni az arcát a szabad kezemmel, de valami megakadályozott. Az infúzió tűje és csöve tartott pórázon.
− Áuu! − nyafogtam.
− Mi a baj? − kérdezte Edward ijedten. Sikerült valamelyest elterelnem a gondolatait a vadászról, de nem eléggé. A szeme még mindig hidegen villogott.
− Tűk − közöltem, és a csuklómba fúródóra fintorogtam. Aztán az egyik csorba csempét fixírozva, igyekeztem a bordáimba hasító fájdalom ellenére mélyeket lélegezni, és nem elájulni.
− Fél a tűtől − mormolta Edward magában, és a fejét csóválta. − Egy szadista vámpír, akinek feltett szándéka, hogy halálra kínozza... ugyan kérem, az nem probléma, rohan találkozni vele. Viszont egy infúzió, ugye...
Az égnek emeltem a szemem, és örömmel tapasztaltam, hogy az érzelemkifejezésnek ez a módja legalább fájdalommentes. Úgy döntöttem, témát változtatok.
− Na és te miért vagy itt? − tudakoltam.
Rám meredt, először értetlenül, aztán láttam a szemében a meg-bántottságot. Összevont szemöldökkel nézett rám.
− Azt akarod, hogy elmenjek?
− Dehogyis! − tiltakoztam. Valósággal bepánikoltam a gondolattól. − Úgy értettem, hogy anyám mit gondol, miért vagy itt? Mielőtt visszajönne, muszáj tisztáznunk, mit mondjak neki.
− Vagy úgy! − Homloka ismét márványsima lett. − Azért jöttem Phoenixbe, hogy észre térítselek, és rábeszéljelek, gyere vissza Forksba. − Tágra nyílt szeme olyan komoly és őszinte volt, hogy kis híján magam is hittem neki. − Beleegyeztél, hogy találkozzunk a hotelben, ahol Carlisle-lal és Alice-szal megszálltunk, mert természetesen szülői felügyelettel érkeztem − szúrta közbe erényes képpel −, de hasra estél a lépcsőn, és... a többit már tudod. De nem muszáj pontosan emlékezned: remek mentséged van rá, ha a történeted némely ponton zavaros.
Egy pillanatra eltöprengtem.
− Van egy-két hiba a történetben. Például hiányzik a törött ablak.
− Nem igazán − mondta Edward. − Alice nagy élvezettel gyártott bizonyítékokat. Mindenre gondolt, és nagyon meggyőzően tette, úgyhogy ha gondolod, akár be is perelheted a szállodát. Nem kell aggódnod semmi miatt! − Lágyan megcirógatta az arcomat. − Most csak az a dolgod, hogy meggyógyulj!
A fájdalom és a gyógyszerek nem taglózhattak le annyira, hogy ne reagáljak az érintésére. A monitor hirtelen összevissza kezdett csipogni − most már nem csak Edward hallhatta, hogy a szívem rendetlenkedni kezd.
− Ez kínos − motyogtam. Edward ravaszul kuncogott.
− Hmmm, kíváncsi lennék...
Lassan fölém hajolt: a csipogás felgyorsult, még mielőtt az ajka hozzáérhetett volna az enyémhez. Amikor végül találkozott az ajkunk, bár csak egészen lágyan ért hozzám, a csipogó ketyere kiakadt és megkukult.
Edward hirtelen felpattant, aztán arcán a rémületet felváltotta a megkönnyebbülés, amikor a monitor jelezte, hogy újra megindult a szívverésem.
− Látom, most még jobban kell vigyáznom rád, mint általában!
− Még meg sem csókolhattalak rendesen! − panaszoltam. − Ne akard, hogy én menjek oda hozzád!
Edward elvigyorodott, fölém hajolt, és az ajkát könnyedén az enyémhez érintette. A monitor megint begőzölt. De aztán az ajka megfeszült, és elhúzódott tőlem.
− Azt hiszem, anyádat hallom − mondta vigyorogva.
− Ne hagyj itt! − Hirtelen, minden ok nélkül, rám tört a pánik. Nem mehet el, még a végén megint eltűnik előlem!
Edward egy kurta pillanatig a szemembe nézett, látta benne a rémületet.
− Nem hagylak itt! − ígérte ünnepélyesen, aztán elmosolyodott. − Szundítok egyet!
Az ágyam mellett álló, kemény műanyag székről átült az ágy végében lévő, türkiz műbőrrel borított, állítható támlájú fotelba. Teljesen hátradöntötte az ülést, lehunyta a szemét, és mozdulatlanná vált.
− Ne felejts el lélegezni! − suttogtam gunyorosan. Edward mély lélegzetet vett, de a szemét nem nyitotta ki.
Most már én is hallottam anyámat. Beszélt valakihez, talán egy ápolónőhöz, a hangja fáradtnak és zaklatottnak tűnt. Szerettem volna felugrani az ágyból, és odarohanni hozzá, hogy megnyugtassam, és megígérjem neki, mostantól minden rendben lesz. De közel sem voltam ugrándozós állapotban, úgyhogy csak feküdtem türelmetlenül.
Az ajtó résnyire nyílt, anyám bekukucskált rajta.
− Anyu! − sóhajtottam. A hangom teli szeretettel.
Anyám egy pillantást vetett az elnyújtózott Edwardra, aztán lábujjhegyen az ágyamhoz osont.
− Lám csak, egy percre sem hagyja egyedül − mormolta magában.
− Anyu, úgy örülök, hogy ládák!
Anyám lehajolt, gyöngéden átölelt, éreztem, ahogy meleg könnyei az arcomra hullnak.
− Bella, annyira aggódtam érted!
− Sajnálom, anyu! De most már minden oké, minden a legnagyobb rendben van..
− Örülök, hogy végre nyitott szemmel láthatlak − mondta, és leült az ágyam szélére.
Hirtelen rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, mióta vagyok a kórházban.
− Mióta volt csukva a szemem?
− Ma péntek van, szívem, jó sokáig nem voltál magadnál.
− Péntek? − kérdeztem hökkenten. Megpróbáltam visszaemlékezni rá, milyen nap is volt, amikor... de nem akartam arra gondolni.
− Kénytelenek voltak altatni egy darabig, drágám, rengeteg sérülést szenvedtél.
− Tudom. − Érzem is őket, gondoltam.
− Szerencséd, hogy Dr. Cullen éppen itt volt. Micsoda remek ember... bár meglepően fiatal. És inkább úgy fest, mint egy férfi modell, nem úgy, mint egy orvos...
− Te találkoztál Carlisle-lal?
− Igen, és Edward húgával, Alice-szal is. Kedves lány.
− Szerintem isi − helyeseltem teljes szívemből. Anyám hátrapillantott Edwardra.
− Nem is említetted eddig, hogy ilyen közeli barátokra tettél szert Forksban!
Összerezzentem, aztán felnyögtem.
− Mid fáj? − kérdezte anyám aggodalmasan, és Edward szeme is felpattant.
−Nincs semmi baj − nyugtattam meg mindkettejüket. − Csak egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem szabad mozognom! − Edward visszasüppedt színlelt álmába.
Kihasználtam, hogy anyám figyelme egy pillanatra másra terelődött, és témát váltottam.
− Hol van Phil? − kérdeztem gyorsan.
− Floridában. Jaj, Bella! Sose találnád ki! Már éppen el akartunk jönni, de képzeld, mi történt!
− Philt leszerződtették? − találgattam.
− Igen! Hogy találtad ki? Méghozzá a Sun, gondoltad volna?
− Hát ez nagyszerű − lelkesedtem, bár fogalmam sem volt róla, hogy ez mit jelent.
− És Jacksonville annyira fog tetszeni neked! − lelkendezett anyám. Értetlenül pillogtam. − Egy kicsit aggódtam, amikor Akront kezdte emlegetni Phil, tudod, az a sok hó meg minden hiszen tudod, mennyire utálom a hideget, na de Jacksonville! Ott mindig süt a nap, és a levegő sem olyan párás! És tündéri házat találtunk, sárga, fehér szegéllyel, és a veranda pont olyan, mint azokban a régi filmekben, meg ott az a hatalmas tölgyfa, és az egész alig pár percnyire a tengertől! És neked is lesz saját fürdőszobád...
− Várj már, Anyu! − szakítottam félbe. Edwardnak még mindig csukva volt a szeme, de az arca feszült volt, senki nem hitte volna el, hogy alszik. − Miről beszélsz? Én nem megyek Floridába. Én Forksban lakom.
− De most már nem kell ott laknod többet, csacsikám − nevetett anyám. − Phil mostantól sokkal többet lesz otthon... Többször is átbeszéltük a dolgot, és eldöntöttem, nem rohangálok vele ide-oda, hanem az idő egyik felét veled töltöm, a másik felét vele.
− Anyu... − tétován elhallgattam, azon rágódva, hogyan adhatnám be neki tapintatosan a dolgot. − Én tényleg Forksban akarok élni. Már egész jól beilleszkedtem az iskolában, van egy csomó barátom... − anyám önkéntelenül újra Edwardra pillantott, úgyhogy inkább más irányból próbálkoztam. − Charlie-nak is szüksége van rám. Teljesen egyedül van, és egyáltalán nem tud főzni!
− Te Forksban akarsz maradni? − hitetlenkedett anyám. Az ő számára ez felfoghatatlan volt. Aztán a szeme megint Edwardra villant. − Miért is?
− Már mondtam, az iskola, Charlie és áúú... − Nem bizonyult jó ötletnek a vállvonogatás.
Anyám keze gyámoltalanul tétovázott fölöttem, valami olyan helyet keresett rajtam, amit nyugodtan megsimogathat. Kénytelen volt beérni a homlokommal, az legalább nem volt bekötve.
− De Bella, drágám, hiszen te utálod Forksot! − emlékeztetett.
− Nem is olyan rossz hely...
Anyám összevonta a szemöldökét, a szeme ide-oda járt Edward és köztem, ezúttal nagyon is jelentőségteljesen.
− Ez a fiú az oka? − suttogta.
Már nyitottam a számat, hogy hazudjak valamit, de tudtam, hogy anyám röntgenszeme keresztüllát rajtam.
− Igen, részben − ismertem be. Azt már nem akartam bevallani, hogy mekkora részben. − Szóval volt alkalmad beszélgetni Edwarddal? − kérdeztem.
− Igen. − Egy pillanatig habozott, a szeme Edward mozdulatlan alakjára rebbent. − És szeretnék beszélni veled erről a dologról!
Hajjaj.
− Mégis, pontosan miről? − kérdeztem.
− Azt hiszem, ez a fiú szerelmes beléd − ismertette anyám a vádat.
− Én is azt hiszem − ismertem be.
− És te hogy érzel iránta? − Anyám hiába is próbálta leplezni a kíváncsiságát.
Fölsóhajtottam, és lesütöttem a szemem. Akármennyire is szerettem anyut, erről nem akartam beszélgetni vele.
− Teljesen odavagyok érte − mondtam végül. Tessék, ez pontosan úgy hangzott, ahogy egy tinédzser szokott beszélni élete első fiújáról.
− Hát ami azt illeti, rendes srácnak látszik, és istenkém, tényleg szívdöglesztő, de te még olyan fiatal vagy, Bella... − elbizonytalanodott. Ha jól emlékszem, utoljára nyolcéves koromban próbált élni szülői tekintélyével. Emlékeztem erre a megértő-de-határozott hanghordozására azokból a beszélgetésekből, amelyeket korábban folytattunk a másik nemről.
− Tudom, Anyu. Ne aggódj! Ez csak olyan diákszerelem − nyugtatgattam.
− Igen, igen − helyeselt. Sikerült eltalálnom, mit hallana szívesen. Aztán felsóhajtott, és bűnbánó képpel hátrapillantott a falon lógó, nagy, kerek órára.
− Menned kell?
A szája szélét harapdálta.
− Phil azt ígérte... Nem tudhattam, hogy éppen most fogsz felébredni...
− Semmi baj, Anyu! − Nagyon igyekeztem, nehogy kihallja a hangomból a megkönnyebbülést, és megbántódjon. − Nem maradok egyedül.
− Nemsokára visszajövök. Végig itt aludtam a kórházban, tudod. .. − Szemlátomást büszke volt magára.
− Erre semmi szükség! Nyugodtan hazamehetsz... észre se fogom venni, hiszen alszom! − A gyógyszerek még most is akadályoztak a koncentrálásban, bár a jelek szerint átaludtam néhány napot.
− Félek hazamenni − vallotta be. − A közelben bűncselekmény történt, és nem szeretek egyedül lenni a házban.
− Bűncselekmény? − rémüldöztem.
− Valaki betört a közeli táncstúdióba, és felgyújtotta. Porig égett, semmi nem maradt belőle. És egy lopott autót találtak előtte. Emlékszel, kicsim, te is oda jártál táncolni.
− Emlékszem. − Összeborzongtam, aztán fájdalmas grimaszt vágtam.
− Itt maradhatok, szívem, ha szükséged van rám.
− Nem, Anyu, menj csak nyugodtan, én elleszek. Edward itt lesz velem.
Anyám olyan képet vágott, mint aki pontosan ezért akarna inkább maradni.
− Este visszajövök! − Legalább annyira figyelmeztetésnek hangzott, mint ígéretnek, és közben Edwardot méricskélte.
− Szeretlek, Anyu!
− Én is szeretlek, Bella! Légy nagyon óvatos, ha felkelsz, nem akarlak elveszíteni!
Edward még lehunyt szemmel feküdt, de most egy pillanatra széles mosoly terült el az arcán.
Ekkor beviharzott a nővér, hogy ellenőrizze a csöveimet és drótjaimat. Anyám homlokon csókolt, megpaskolta gézbe bugyolált kezemet, és kiment.
A nővér a grafikont nézegette, amelyet a szívműködésemet ellenőrző monitor nyomtatott ki.
− Aggódsz valamiért? A szívritmusod itt egy kicsit felgyorsult. -Jól vagyok, köszönöm − biztosítottam róla.
− Szólok a főnővérnek, hogy felébredtél. Egy percen belül itt lesz, hogy megnézzen.
Amint a nővér mögött becsukódott az ajtó, Edward mellettem termett.
− Te elloptál egy kocsit? − förmedtem rá. Elmosolyodott, a megbánás legkisebb jele nélkül. −Jó kis kocsi volt, nagyon gyors.
− Hogy esett a szunyókálás? − kérdeztem.
− Érdekes volt. − A szeme elkeskenyedett.
− Merthogy?
− Meglepődtem − mondta, és közben kerülte a pillantásomat. − Azt hittem, Florida... és édesanyád... szóval, hogy pontosan erre vágyakozol.
Értetlenül meredtem rá.
− De hát neked Floridában egész nap a szobában kellene rostokolnod! Csak éjszaka jöhetnél elő, mint egy valódi vámpír!
Ezen majdnem elnevette magát, de csak majdnem.
− Én Forksban maradnék, Bella. Vagy valamilyen hasonló helyen. Egy olyan helyen, ahol nem árthatok neked többet.
Először nem is értettem, miről beszél. Csak bámultam rá bambán, miközben a szavak egyenként a helyükre kattantak az agyamban, mint valami szörnyűséges kirakós játék darabkái. Alig jutott el a tudatomig a monitor szapora csipogása, bár azt az éles fájdalmat nagyon is éreztem, amivel a bordáim tiltakoztak, amikor zihálva levegőért kapkodtam.
Edward nem szólt egy szót sem: fürkésző tekintettel nézte az arcomat, miközben a fájdalom, aminek semmi köze nem volt a törött csontjaimhoz, de ezerszer rosszabb volt minden testi fájdalomnál, azzal fenyegetett, hogy porrá zúz.
Ekkor egy másik ápolónő masírozott be. Edward mozdulatlanul ült, akár egy kőszobor, miközben az ápolónő gyakorlott szeme felmért, és csak azután fordult a monitor felé.
− Itt az ideje egy újabb adag fájdalomcsillapítónak − megkocogtatta az infúziós zacskót.
− Nem, nem! − Nagyon igyekeztem, hogy a hangomon ne érződjék a szenvedés. − Nincs szükségem semmire. − Most nem engedhetem meg magamnak, hogy elaludjak.
− Nem kell hősködni, aranyom! Nem szabad megerőltetned magad, pihenned kell! − Várt egy kicsit, de én csak a fejemet ráztam.
− Rendben! − mondta, és felsóhajtott. − Ha majd mégis úgy érzed, itt az ideje, csak nyomd meg a hívógombot!
Szigorúan rámeredt Edwardra, vetett még egy pillantást a monitorra, aztán kiment.
A következő pillanatban Edward hűvös keze ott volt az arcomon: zaklatott, kitágult szemmel meredtem rá.
− Sss, Bella, nyugodj meg!
− Ne hagyj el! − könyörögtem elcsukló hangon.
− Nem hagylak el! − ígérte. − De most nyugodj meg, vagy visszahívom a nővért, hogy adjon neked egy adag nyugtatót!
De a szívverésem nem akart visszaállni a normális ritmusára.
− Bella! − Edward aggodalmasan cirógatta az arcomat. − Nem megyek sehová, itt maradok mindaddig, amíg szükséged van rám.
− Megesküszöl, hogy nem hagysz el? − A zihálástól a bordáimban lüktetett a fájdalom.
Edward a két tenyere közé fogta az arcomat, és hozzám hajolt. Tágra nyílt szemmel, komolyan nézett rám:
− Megesküszöm.
A leheletének illata megnyugtatott. Mintha még a fájdalmat is csillapította volna. Edward továbbra is a szemembe nézett, testem lassan elernyedt, és a monitor csipogása is lecsöndesült. A szeme ma nem aranyszínű volt, hanem sötét, majdnem fekete.
−Jobban vagy? − kérdezte.
− Igen − feleltem óvatosan.
Megcsóválta a fejét, és valami érthetetlent mormolt. A „túlreagálás” szót véltem kihallani a dünnyögéséből.
− Miért mondod ezt? − suttogtam, és megpróbáltam uralkodni a hangom remegésén. − Belefáradtál, hogy örökké meg kell mentened? Talán te akarod, hogy itt hagyjalak?
− Nem, dehogyis akarom, hogy elhagyj, Bella! Ne beszélj bolondokat! És azzal sincs semmi bajom, hogy időnként meg kell mentselek, leszámítva azt az apró tényt, hogy éppen én vagyok az, aki veszélybe sodor... hogy én vagyok az oka, hogy ide kerültél.
− Igen, te vagy az oka! − csattantam fel. − Te vagy az oka, hogy itt vagyok és élek!
− De csak alig! − mondta nagyon halkan. − Tetőtől talpig gézbe és gipszbe bugyolálva, és alig bírsz megmoccanni!
− Én nem a legutóbbi, halál közeli élményemről beszélek! − Kezdtem bosszús lenni. − Hanem az összes többiről, válassz közülük tetszésed szerint! Ha te nem lennél, én már a forksi temetőben oszladoznék.
Az arca megrándult, de még mindig gyötrődött.
− De nem is ez a legrosszabb a dologban − folytatta suttogva, mintha én meg sem szólaltam volna. − Nem az, hogy láttam, amint ott heversz a padlón... mint egy rongycsomó, törött csontokkal. − A hangja elfulladt. − Nem is az, hogy azt hittem, későn érkeztem. Még csak nem is az, hogy hallottam, ahogy sikoltozol fájdalmadban, bár ezek az emlékek is kísérteni fognak az örökkévalóság hátralévő részében. Nem, a legeslegrosszabb az volt, amikor úgy éreztem... hogy nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Amikor azt hittem, én magam foglak megölni.
− De nem tetted.
− De megtehettem volna. Könnyen.
Meg kellett őriznem a nyugalmamat... csakhogy Edward éppen arról győzködte magát, hogy el kell hagynia, és a pánik ott verdesett a tüdőmben, ki akart szabadulni.
− Ígérd meg! − suttogtam. − Mit?
− Nagyon jól tudod, hogy mit! − Kezdtem tényleg dühös lenni. Olyan makacsul igyekezett mindennek csak a sötét oldalát látni.
Észrevette, hogy megváltozott a hangom, és összeszűkült a szeme.
− Úgy látszik, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy távol tartsam magamat tőled, úgyhogy, gondolom, úgy lesz, ahogy te akarod... akár belehalsz, akár nem − tette hozzá nyersen.
− Helyes. − De ígérni nem ígért semmit, és ez nem kerülte el a figyelmemet. A pánikot sikerült úgy-ahogy visszagyűrnöm, de ahhoz már nem volt erőm, hogy a dühömön is uralkodjak. − Elmondtad, hogyan vettél erőt magadon... most azt szeretném tudni, hogy miért? − kérdeztem.
− Hogy miért? − ismételte óvatosan.
− Igen, hogy miért tetted? Miért nem hagytad, hogy a méreg szétterjedjen bennem? Akkor most én is pontosan olyan lennék, mint te!
Edward szeme most egészen elfeketedett, nekem pedig eszembe jutott, hogy olyasmiről beszélek, amiről szerinte nem tudhatnék. Alice-t az utóbbi napokban, úgy látszik, kizárólag azok a dolgok foglalkoztatták, amiket megtudott magáról... vagy talán nagyon megválogatta a gondolatait Edward közelében. Az biztos, hogy Edwardnak mindeddig sejtelme sem volt róla, hogy Alice felvilágosított, hogyan válhat valaki vámpírrá. Meglepődött és iszonyúan méregbe gurult. Az orrcimpája kitágult, a szája úgy festett, mintha kőből faragták volna.
Nem fog válaszolni, ez nyilvánvaló volt.
− Egy percig sem állítom, hogy túl sok tapasztalatom lenne a párkapcsolatok terén − mondtam −, de logikusnak tűnik... hogy a férfinak és a nőnek nagyjából egyenrangúnak kell lennie egy ilyen kapcsolatban... az úgy nem működik, hogy az egyikük örökösen felbukkan derült égből, és megmenti a másikat. Az lenne a helyes, ha mind a ketten megmentenénk egymást.
Edward karba fonta a kezét az ágyam szélén, és az állát a karjára fektette. Sikerült megzaboláznia a dühét. Szemlátomást eldöntötte, hogy nem énrám haragszik. Csak azt reméltem, lesz alkalmam figyelmeztetni Alice-t, mielőtt lecsapna rá.
− De hát te megmentettél engem − mondta csöndesen.
− Nem lehetek mindig Lois Lane − erősködtem. − Néha én is szeretnék Superman lenni!
− Nem tudod, hogy mit kívánsz! − A hangja most gyöngéd volt. Mereven bámulta a párnahuzat csücskét.
− De igen, azt hiszem, tudom.
− Bella, hidd el, nem tudhatod! Én már majdnem kilencven éve gondolkodom rajta, és még mindig nem vagyok biztos benne.
− Bánod, hogy Carlisle megmentett téged?
− Nem, nem bánom. − Egy pillanatra elgondolkodott, aztán folytatta. − De annak idején én haldokoltam, egy lyukas garast sem ért az életem. Nem mondtam le semmiről.
− Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, aminek az elvesztése fájdalmat okozna! − Kezdtem belejönni. Egyáltalán nem esett nehezemre győzködni, hogy milyen nagy szükségem van rá.
De Edward megőrizte a hidegvérét.
− Nem tehetem, Bella. Nem tehetem ezt veled!
− Miért nem? − kérdeztem rekedten. A torkom kapart, csak motyogásra futotta. − Ne mondd nekem, hogy túl nehéz lenne. Azok után, amit ma tettél értem, jobban mondva, azt hiszem, nem ma, hanem pár nappal ezelőtt... na mindegy, szóval ezek után az már semmiség lenne.
Haragosan nézett rám.
− És a fájdalom? − kérdezte.
Éreztem, hogy elsápadok. Ez ellen semmit sem tehettem, de legalább a vonásaimon megpróbáltam uralkodni, nehogy meglássa rajtam, milyen tisztán emlékszem arra a kínra... az ereimben égő tűzre.
− Ez hadd legyen az én gondom − mondtam. − Meg tudok birkózni vele.
− A bátorság egy ponton túl már őrültség!
− Igazából nem is számít. Három nap az egész. Nagy ügy!
Edward arca megint megrándult, mert a szavaim arra figyelmeztették, hogy többet tudok a dologról, mint amennyit szerinte szabad lenne. Megvártam, míg lenyeli a mérgét.
− Na és Charlie? − kérdezte kurtán. − Renée?
Csöndben múltak a percek, miközben én a válasszal birkóztam. Kinyitottam a számat, de egyeden hang sem jött ki rajta, úgyhogy újra becsuktam. Edward várt, és diadalmas arccal nézett rám, mert tudta, hogy erre nem tudok igazán mit felelni.
− Figyelj, igazából ez sem számít − mormoltam végül. A hangom most is olyan hamisan csengett, mint mindig, amikor hazudni próbálok. − Renée mindig olyan döntéseket hozott, amelyek neki megfeleltek, és tőlem is ugyanezt várja. Ami pedig Charlie-t illeti, ő elég rugalmas: megszokta, hogy egyedül legyen. Különben sem istápolhatom őket a végtelenségig. A saját életemet kell élnem.
− Pontosan! − fakadt ki Edward. − És én nem fogom ezt az életet elvenni tőled!
− Ha meg akarod várni, amíg én is a halálomon leszek, akkor van egy nagy újságom számodra: már ott voltam!
− De te meg fogsz gyógyulni − emlékeztetett.
Mély lélegzetet vettem, hátha lenyugszom, és nem törődtem a bordáimba hasító fájdalommal. Farkasszemet néztünk Edwarddal. Az arcán semmi jelét nem láttam, hogy hajlandó lenne engedni.
− Nem − mondtam lassan. − Nem fogok. A homloka ráncokba szaladt.
− Dehogyis nem fogsz! Lehet, hogy marad rajtad egy vagy két forradás...
−Tévedsz! − erősködtem. − Meg fogok halni.
− Ugyan már, Bella! − mondta idegesen. − Néhány nap és kikerülsz innét. Legfeljebb két hét.
Sötéten néztem rá.
− Most talán nem halok meg... de valamikor igen. A nap minden percében közelebb kerülök hozzá. És meg fogok öregedni!
A homlokát ráncolta, miközben próbálta megemészteni, amit mondtam neki. Hosszú ujjait a halántékához nyomta, és lehunyta a szemét.
− Ez a dolgok rendje. És ez is kell hogy legyen! És pontosan így is történt volna, ha én nem léteznék... és nekem nem lenne szabad léteznem!
Felhorkantam. Edward meglepetten kinyitotta a szemét.
− Miket beszélsz?! Ez olyan, mintha odamennél valakihez, akinek ötöse volt a lottón, elvennéd a pénzét, aztán azt mondanád neki: „Figyelj, legyen megint minden úgy, ahogy azelőtt volt, mert ez így van rendjén. így sokkal jobb lesz.” Ezzel engem hiába is próbálsz megetetni!
− De én nem vagyok lottó főnyeremény! − nyögött föl.
− Igaz. Te sokkal-sokkal jobb vagy. Égnek fordította a szemét.
− Bella, ezt a beszélgetést befejeztük! Nem vagyok hajlandó örökös éjszakára ítélni téged, és kész!
− Hát, ha azt hiszed, hogy ezzel befejeztük, akkor nem ismersz engem − fenyegetőztem. − Nem te vagy az egyetlen vámpír, akit ismerek.
A szeme újra elsötétült.
− Alice nem meri megtenni.
Egy pillanatig olyan ijesztő volt az arca, hogy hittem neki. Tényleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki venné a bátorságot, hogy újjat húzzon vele.
− Alice már látta, hogy így lesz, igaz? − találgattam. − Ezért zaklatnak föl téged azok a dolgok, amiket mond. Ő már tudja, hogy én is olyan leszek, mint te... valamikor.
− Alice téved. Meghalni is látott téged, és az se következett be.
− Azt lesheted, hogy én Alice ellenében fogadjak!
Hosszú ideig farkasszemet néztünk. A kórteremben nem hallatszott más, csak a gépek zúgása, a monitor csipogása, az infúziós folyadék csöpögése és a falióra ketyegése. Végül Edward arca kissé megenyhült.
− Szóval akkor most mi van? − érdeklődtem. Elnevette magát, de minden vidámság nélkül.
− Alighanem ezt hívják patthelyzetnek. Felsóhajtottam.
− Aú! − motyogtam.
− Rosszul vagy? − kérdezte, és kezdte a nővérhívó gombot keresni.
− Dehogyis, jól vagyok − hazudtam.
− Nem hiszek neked − mondta lágyan.
− Nem akarok újra elaludni.
− Pihenned kell. Ez a sok vitatkozás nem tett jót neked.
− Akkor ismerd el, hogy nekem van igazam! − célozgattam.
− Ügyes próbálkozás! − A gomb után nyúlt. − Ne!
A tiltakozásomat elengedte a füle mellett.
− Igen? − károgta valaki a hangszóróban.
− Azt hiszem, jöhet a következő adag fájdalomcsillapító − közölte Edward, mit sem törődve dühödt fúj tatásommal.
− Küldöm az ápolónőt! − közölte a hang unottan.
− Nem fogom bevenni! − fogadkoztam.
Edward az ágyam mellett csüngő infúziós zacskóra mutatott.
− Szerintem senki nem kérdezi meg, hogy volnál-e szíves lenyelni valamit.
A szívritmusom vadul emelkedni kezdett. Edward látta a félelmet a szememben, és tehetetlenségében felsóhajtott.
− Bella, fájdalmaid vannak. Pihenned kell, hogy gyorsabban gyógyulj. Miért ellenkezel? Több tűt már nem fognak beléd szúrni.
− Nem a tűktől félek − motyogtam. − Attól félek, hogy be kell hunynom a szemem!
Rám villantotta hamiskás, féloldalas mosolyát, és a két keze közé fogta az arcomat.
− Mondtam már, hogy nem megyek sehová. Ne félj! Itt maradok mindaddig, amíg az téged boldoggá tesz.
Visszamosolyogtam rá, mit sem törődve az arcomba hasító fájdalommal.
− Remélem, tudod, hogy az örökkévalóságról beszélsz!
− Ugyan-ugyan, előbb-utóbb kigyógyulsz belőlem, ez csak afféle diákszerelem.
Hitetlenkedve megráztam a fejem, mire szédülni kezdtem.
− Én már azon is csodálkoztam, hogy Renée bevette ezt a diákszerelem-szöveget. Azt hittem, legalább neked több eszed van.
− Ez a gyönyörű az emberi lényekben − mondta. − Hogy változnak.
A szemem összeszűkült.
− Ne tartsd vissza a lélegzetedet!
Felnevetett. A következő pillanatban belépett a nővér, kezében injekciós tűvel.
− Bocsánat, egy pillanatra! − vetette oda kurtán Edwardnak.
Edward fölállt, átment a szoba másik végébe, és nekidőlt a falnak. Összefonta a karját a mellén, és várt. Én le nem vettem róla a szemem, még mindig teli voltam félelemmel. Edward nyugodtan állta a tekintetemet.
− így ni, meg is vagyunk, drágám − fuvolázta a nővér, miközben az infúziós zacskóba injekciózta a gyógyszert. − Mindjárt jobban fogod érezni magad.
− Köszönöm − motyogtam, nem túl nagy lelkesedéssel Nem kellett hozzá sok idő, hogy az orvosság hatni kezdjen: szinte már a következő pillanatban elálmosodtam.
− Ez majd megteszi a hatását − bizonygatta a nővér, látva, hogy lecsukódik a szemem.
Alighanem kiment a szobából, mert a következő pillanatban valami hűvös és sima ért az arcomhoz.
− Maradj itt! − dadogtam nehezen forgó nyelvvel.
− Itt maradok. − A hangja gyönyörűen csengett; mint egy altatódal. − Már mondtam, hogy mindaddig maradok, amíg ez téged boldoggá tesz... amíg ez a legjobb neked.
Megpróbáltam megrázni a fejem, de túl nehéznek éreztem.
− A kettő nem ugyanaz − motyogtam.
Felnevetett.
− Ezzel most ne törődj, Bella! Majd ha felébredtél, tovább vitatkozhatunk!
Azt hiszem, elmosolyodtam.
− Rendben...
Ereztem, hogy az ajka ott van a fülemnél.
− Szeretlek − suttogta.
− Én is.
− Tudom. − Csöndesen nevetett.
Oldalra billentettem a fejem... Edward pontosan tudta, mit szeretnék. Az ajka gyöngéden megérintette az enyémet.
− Kösz − sóhajtottam fel.
− Szívesen, máskor is.
Már félúton jártam, de még megpróbáltam küzdeni a kábulat ellen. Volt még valami, amit meg akartam mondani neki.
− Edward... − Ha nehezen is, de sikerült tisztán kimondani a nevét.
− Igen?
− Én Alice-ra fogadok − motyogtam. Aztán az éjszaka összezárult fölöttem.
EPILÓGUS - EGY KÜLÖNLEGES ALKALOM
EDWARD BESEGÍTETT A KOCSIJÁBA, és közben gondosan ügyelt a mindenféle selyem- és szaténfodrokra, meg a virágokra, amelyeket az előbb tűzködött bonyolult frizurakölteménybe rendezett fürtjeim közé, valamint az ormótlan járógipszemre. Durcásan húztam a számat, de ő ügyet sem vetett rá.
Eligazgatott az ülésen, aztán ő maga is beült, és letolatott a hosszú, keskeny felhajtóról.
− Mégis, mikor akarod elárulni, hová megyünk tulajdonképpen? − mérgelődtem. Tiszta szívből utálom a meglepetéseket. És ezt ő is tudja.
− Meg vagyok döbbenve, hogy még nem találtad ki! − Csúfondáros mosolyt villantott felém, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Hozzá fogok-e valaha szokni tökéletes szépségéhez?
− Mondtam már, hogy remekül nézel ki? − érdeklődtem.
− Igen. − Újra elvigyorodott. Még sose láttam feketében. Sápadt bőre és sötét öltözéke kontrasztja valószínűtlenül gyönyörűvé tette. Ennyit el kellett ismernem, bár erősen nyugtalanított az a tény, hogy szmokingot visel.
De korántsem annyira, mint a saját ruhám. Vagy a cipőm. Mindössze fél pár, mert a másik lábam még mindig be volt börtönözve a járógipszbe. De a szandálnak, amely mindössze néhány szaténszalagból állt, roppant magas sarka volt, és ez nem sokat segített, amikor megpróbáltam fél lábon sántikálni.
− Nem megyek át többet hozzátok, ha Alice rajtam akarja kikísérletezni, hogyan lehet valakiből Barbie-babát csinálni! −A nap nagyobbik részét Alice döbbenetes méretű fürdőszobájában töltöttem, tehetetlen bábként, miközben Alice fodrászt és kozmetikust játszott. Valahányszor izegni-mozogni vagy nyafogni merészeltem, azzal érvelt, hogy ő egyáltalán nem emlékszik rá, milyen embernőnek lenni, és ne rontsam el az örömét, hogy most legalább rajtam keresztül megtapasztalhatja. Aztán a létező leglehetetlenebb ruhába öltöztetett − mélykék volt, fodros, a vállamat szabadon hagyta, és valami francia címke volt benne, amelyet nem tudtam elolvasni − inkább divatbemutatóra illett volna, mint Forksba. Semmi jó nem sülhet ki abból, hogy mind a ketten így kiöltöztünk, ebben biztos voltam. Hacsak... de ezt a gyanút nem voltam hajlandó szavakba foglalni, még gondolatban sem.
Telefoncsöngés riasztott fel. Edward előhúzta a mobilját a szmokingja belső zsebéből, és gyors pillantást vetett a kijelzett számra, mielőtt felvette.
− Hello, Charlie! − szólt bele óvatosan.
− Charlie? − kaptam fel a fejem.
Charlie meglehetősen... bonyolult volt, amióta visszatértem Forksba. A balesetemre két, jól elkülöníthető módon reagált. Egyfelől annyira hálás volt Carlisle-nak, hogy szinte bálványozta. Másfelől makacsul meg volt győződve arról, hogy valami módon Edward a bűnös − ha ő nincs, akkor eleve el se akarok menni otthonról. És Edward ebben ne értett volna egyet Charlie-val? Ezekben a napokban Charlie korábban nem létező szabályokat vezetett be: például nem maradhattam ki sokáig... és Edward csak meghatározott időpontokban látogathatott.
Charlie mondhatott valami meglepőt a telefonban, mert Edward szeme elkerekedett, a szája meg széles mosolyra húzódott.
− Ez nem létezik! − Felnevetett.
− Mi történt? − kérdeztem. Ügyet se vetett rám.
− Nem beszélhetnék én vele? − Edward láthatólag élvezte a helyzetet. Várt néhány másodpercig.
− Hello, Tyler, itt Edward Cullen. − Első hallásra roppant barátságosnak tűnt. De én már elég jól ismertem, kihallottam hangjából a halk, fenyegető árnyalatot. De mit keres Tyler nálunk? A szörnyű gazság kezdett megvilágosodni előttem. Újra végignéztem a lehetetlen ruhán, amelyet Alice rám erőltetett.
− Sajnálom, ha valami félreértés történt, de Bella sajnos nem ér rá ma este. − Edward hangja hirtelen megváltozott. A benne bujkáló fenyegetés most már sokkal erősebben érződött... − Hogy egészen őszinte legyek, egyik este sem ér rá senkinek, hacsak nem én vagyok az illető. Remélem, nincs harag. Sajnálom, ha ezzel elrontottam az estédet! − De nem úgy hangzott, mintha tényleg sajnálná. Kikapcsolta a telefont, és kárörvendően elvigyorodott.
Arcom és nyakam skarlátvörösre pirult a haragtól. Dühös könnyek kezdték döfködni a szememet.
Edward meglepetten nézett rám.
− Talán túl goromba voltam? Nem akartalak megbántani. Nem is feleltem.
− Te az iskolabálba akarsz engem vinni! − sikítottam.
Most már minden világos volt, hogy a fenébe nem jöttem rá korábban? Ha csak egy kicsit odafigyelek, észrevehettem volna a dátumot a plakátokon, amelyek lépten-nyomon ott díszelegtek az iskola épületében. De nekem álmomban sem jutott eszembe, hogy Edward ilyesminek akar kitenni. Hát egyáltalán nem ismer?
Láttam rajta: nem számított rá, hogy ennyire dühös leszek. Összeszorította az ajkát, és a szeme összeszűkült.
− Ne cirkuszolj, Bella!
A szemem az ablakra villant: máris megtettük a fele utat az iskoláig.
− Miért teszed ezt velem? − kérdeztem elborzadva. Edward a szmokingjára bökött.
− Komolyan, Bella, mégis, mit gondoltál, hová készülünk? Elöntött a keserűség. Először azért, mert bármilyen kézenfekvő volt is a rejtvény megfejtése, eddig eszembe se jutott. De azért is, mert a nap folyamán valami halvány gyanú − vagy inkább várakozás − formálódott bennem, mialatt Alice megpróbált szépségkirálynőt varázsolni belőlem, és most kiderült, hogy ez a sejtés még csak a közelében sem járt az igazságnak. Ez a félelemmel vegyes reménykedés nagy butaságnak tűnt így utólag.
Sejtettem, hogy különleges alkalomra készülődünk. De hogy ez az iskolabál lesz, még álmomban sem jutott volna eszembe.
Haragos könnyek gördültek az arcomon. Nagy elkeseredésemre eszembe jutott, hogy szokásom ellenére ezúttal ki vagyok sminkelve. Gyorsan letöröltem a könnyeket a szemem alól, mielőtt még elmázolódna a festék. Amikor visszahúztam a kezem, láttam, hogy nem lett fekete: ezek szerint Alice sejtette, hogy vízálló festékre lesz szükségem.
− Ez teljesen nevetséges. Most miért sírsz? − kérdezte Edward ingerülten.
− Mert őrülten dühös vagyok!
− Bella! − Aranyszín, parázsló szemének minden bűverejét beletette.
− Mi van? − hebegtem minden egyébről elfeledkezve.
− A kedvemért... − susogta.
A pillantásától elolvadt minden dühöm. Ezzel megszegte a játékszabályokat: nagyon jól tudta, hogy ilyenkor nem bírok vitatkozni relé. Megadtam magam, és próbáltam jó képet vágni a dologhoz.
− Rendben! − mondtam durcásan, ha már képtelen voltam olyan dühös lenni, mint szerettem volna. − Nem csinálok jelenetet. De aztán magadra vess! Legfőbb ideje, hogy megint valami baleset éren. Valószínűleg el fogom törni a másik lábamat is. Nézd ezt a lábbelit! Valóságos halálcsapda! − Azzal kinyújtottam az ép lábamat, hogy szemügyre vehesse a szandálomat.
− Hmmmm... − Jóval hosszabb ideig bámulta a lábamat a keleténél. − Majd emlékeztess, hogy megköszönjem Alice-nek a mai estét.
− Alice is ott lesz? − Ez a gondolat kicsit megnyugtatott.
− Igen, és Jasper is, meg Emmett... és Rosalie... − tette hozzá.
A nyugalmamat mintha elfújták volna. Rosalie-vel tapodtat sem jutottunk előrébb, bár Emmettel, többszöri férjével egészen jó barátságba keveredtünk. Emmett élvezte a jelenlétemet − úgy vélte, bizarr emberi reakcióim igen mulatságosak... de lehet, hogy csak azt találta viccesnek, hogy gyakran orra buktam. Rosalie viszont egyszerűen keresztülnézett rajtam. Elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, és hirtelen az eszembe jutott valami.
− Charlie is be volt avatva? − kérdeztem gyanakodva.
− Hát persze! − Edward elvigyorodott. − Tyler viszont, úgy látszik, nincs.
A fogamat csikorgattam. Hogy lehetett Tyler ennyire vak, el sem tudtam képzelni. Az iskolában, ahol Charlie nem üthette a dolgaimba az orrát, elválaszthatatlanok voltunk Edwarddal − kivéve a ritka, napsütéses napokat.
Közben odaértünk az iskolához: Rosalie feltűnő, piros sportautója már ott állt a parkolóban. Ma nem volt annyira borult az ég, mint máskor, nyugaton néhány vékony sugárkéve áttört a felhőrétegen.
Edward kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta nekem az ajtót. Aztán odanyújtotta a kezét.
De én nem moccantam, csak ültem, karba font kézzel, és titokban egy kis kárörömet éreztem. A parkoló tele volt estélyi ruhás emberekkel: megannyi szemtanú. így most nem rángathat ki, ahogy akkor tenné, ha egyedül lennénk.
Edward felsóhajtott.
− Amikor valaki meg akar ölni, bátor vagy, mint egy oroszlán, de inadba száll a bátorság, ha valaki táncot emleget... − Megcsóválta a fejét.
Nagyot nyeltem. TÁNC? Úristen, csak nem gondolja komolyan, hogy táncolni fogok!?
− Bella, hidd el, nem engedem, hogy bárki kárt tegyen benned. Még te magad sem. Nem eresztelek el egy pillanatra sem, ígérem.
Ezen elgondolkodtam, és hirtelen sokkal jobban éreztem magam. Ezt Edward is látta az arcomon.
− No látod! − mondta lágyan. − Nem lesz semmi baj! Lehajolt, és fél kézzel átkarolta a derekamat. Megfogtam a másik kezét, és engedtem, hogy kiemeljen a kocsiból.
Továbbra is szorosan átfogta a derekamat, úgy támogatott, miközben az iskola felé bicegtem.
Phoenixben egy szálloda báltermében tartották az iskolabálokat. Itt természetesen a tornateremben. Valószínűleg ez volt az egyeden helyiség a városban, amelyik elég nagy ahhoz, hogy bált rendezzenek benne. Amikor beléptünk, vihogni kezdtem. A falakat valósággal ellepték a léggömbökkel teliaggatott álboltívek és a pasztellszínű krepp-papír girlandok.
− Ez pont úgy néz ki, mint egy horrorfilm díszlete − rötyögtem.
− Hát... − mormolta Edward, miközben lassan araszoltunk a jegyárus asztala felé. Hiába nehezedtem rá teljes súlyommal, azért nekem is csoszognom kellett, hogy előbbre jussunk. − Vámpírból több mint elég van a teremben.
A táncparkett felé néztem: mindössze két pár keringett kecsesen, a többiek a terem falához lapultak − senkinek sem akaródzott ilyen ragyogó táncosokkal versengeni. Emmett és Jasper tökéletesen festett a klasszikus szmokingban. Alice roppant látványos volt fekete szaténruhájában, amelyen a háromszög alakú kivágások jókora darabokat fedtek fel hófehér bőréből. Rosalie pedig... hát ő olyan volt, mint mindig: hihetetlenül, szemkápráztatóan gyönyörű. Élénk skarlátvörös ruhája szabadon hagyta a hátát, combközépig szorosan a testére simult, onnét kezdve pedig széles, fodros uszályban omlott szét. A dekoltázsa egészen a derekáig szaladt. Csak sajnálni tudtam minden lányt a teremben, magamat is beleértve.
− Akarod, hogy bereteszeljem az ajtókat, hogy lemészárolhassátok a gyanútlan polgárokat? − suttogtam, mint egy összeesküvő.
− És te melyik csapatban lennél? − morogta.
− Ó, én természetesen a vámpírokkal vagyok. Vonakodva elmosolyodott.
− Bármit megtennél, csak táncolnod ne kelljen!
− Bármit a világon.
Megvette a jegyeket, aztán a táncparkett felé fordított. Rémülten kapaszkodtam a karjába, és látványosan sántikálni kezdtem.
− Előttünk az egész éjszaka! − figyelmeztetett.
Végül sikerült odavontatnia, ahol a testvérei keringtek elegánsan, bár ami a stílusukat illeti, annak köze sem volt a jelen divatjához és zenéjéhez. Elborzadva néztem őket.
− Edward! − A torkom annyira kiszáradt, hogy csak suttogni bírtam. − Én tényleg nem tudok táncolni! − Éreztem, ahogy beterít a rémület.
− Ne aggódj, butuskám − suttogta vissza. − Elég, ha én tudok! A karomat a nyaka köré fonta, kissé fölemelt, és a lábát az enyém alá csúsztatta.
És a következő pillanatban mi is ott forogtunk a táncparketten.
− Úgy érzem, mintha ötéves lennék! − nevettem fel néhány perc erőfeszítés nélküli keringőzés után.
− Azért kicsit többnek látszol − mormolta Edward, és szorosabban magához húzott, úgyhogy a lábam egy pillanatra fél méterre a padló fölött lebegett.
Az egyik fordulónál elkaptam Alice tekintetét − bátorítóan rám mosolygott. Visszamosolyogtam. Meglepetten tapasztaltam, hogy tényleg jól érzem magam... egy kicsit.
− Oké, ez nem is olyan rossz! − ismertem be.
De Edward éppen az ajtó felé nézett, igen mogorván.
− Mi az? − Nem volt könnyű forgás közben követni a pillantását, de aztán végül mégiscsak megláttam, mi bosszantotta fel. Jacob Black, nem szmokingban ugyan, csak fehér ingben és nyakkendőben, a haja lesimítva és a szokásos lófarokba kötve, éppen felénk igyekezett.
Én is meghökkentem, de a következő pillanatban már nem tudtam nem sajnálni Jacobot. Szemlátomást kényelmetlenül érezte magát − szörnyen kényelmetlenül. Amikor a szemünk találkozott, bocsánatkérő arccal nézett rám.
Edward halkan felmordult.
− Viselkedj! − sziszegtem.
− Társalogni óhajt veled − közölte Edward maró gúnnyal. Jacob közben odaért hozzánk, sütött róla, mennyire zavart és
bűntudatos.
− Hello, Bella, reméltem, hogy itt talállak! − mondta, de olyan hangon, amelyből nyilvánvaló volt, hogy pontosan az ellenkezőjében bízott. De a mosolya ugyanolyan meleg volt, mint mindig.
− Szia, Jacob! − mosolyogtam vissza rá. − Mi újság?
− Szabad? − kért táncra bizonytalanul, és most először Edwardra pillantott. Döbbenten láttam, hogy nem kell felnéznie rá. Legalább húsz centit nőtt azóta, hogy utoljára láttam.
Edwardnak arcizma sem rezdült, csak óvatosan a talpamra állított, és szó nélkül hátrált egy lépést.
− Kösz! − vigyorgott Jacob barátságosan.
Edward csak biccentett, merően nézett rám, aztán megfordult, és odébb ment.
Jacob a derekamra tette a tenyerét, én pedig fölágaskodtam, hogy elérjem a vállát.
− Te jó ég, Jake, hogy megnőttél! Milyen magas vagy most?
− 190 centi − mondta elégedetten.
Igazából nem táncoltunk − már csak a lábam miatt sem tehettük. Inkább ügyetlenül ingadoztunk egy helyben állva, jobbra-balra. Talán jobb is volt így: a hirtelen növéstől Jacob esetlenül hórihorgas lett, a mozgása suta, így valószínűleg ő sem táncolhatott jobban, mint én.
− Szóval hogy kerültél ide ma este? − érdeklődtem, de nem voltam túlságosan kíváncsi a válaszra. Látva, miként hatott Edwardra a felbukkanása, könnyen ki tudtam találni, miért jött.
− Apám húsz dolcsit ígért, ha eljövök az iskolabálotokra. El tudod te ezt képzelni? − vallotta be szégyenkezve.
− El én − dünnyögtem. − Hát remélem, legalább jól érzed itt magad. Találtál már valami kedvedre valót? − ugrattam, és egy csomó lány felé intettem a fejemmel, akik úgy sorakoztak a fal mentén, mint a pasztellszínű cukrászsütemények a hűtőpulton.
− Aha − sóhajtotta. − De ő már foglalt.
Egy pillanatra lenézett rám, és a szeme találkozott az én kíváncsi tekintetemmel − aztán mind a ketten zavartan elfordítottuk a fejünket.
− Mellesleg, tényleg nagyon csinos vagy ma − tette hozzá bátortalanul.
− Uhm, kösz. Szóval miért is fizetett neked Billy azért, hogy ide gyere? − kérdeztem gyorsan, bár már tudtam a választ.
Jacob szemlátomást nem örült neki, hogy újra erre tereltem a szót. Kínosan érezte magát, elfordult.
− Azt mondta, ez elég „biztonságos” hely lesz hozzá, hogy beszéljek veled. Az öreg kezd teljesen becsavarodni.
Tessék-lássék vele nevettem.
− Na, mindegy, szóval még azt is beígérte, hogy ha megmondok neked valamit, akkor megszerzi azt a hengerfejet, amire szükségem van − vallotta be alázatosan.
− Hát akkor mondjad, szeretném, ha be tudnád fejezni az autódat − vigyorogtam. Legalább Jacob nem hisz ebben az egészben. Ez megkönnyítette a helyzetemet. Edward ott állt a falnak támaszkodva, és engem figyelt. Láttam, amint egy rózsaszín ruhás másodéves félénken, reménykedve szemügyre veszi, de Edward észre se vette.
Jacob megint szégyenlősen lesütötte a szemét.
− De nem fogsz megharagudni rám, ugye?
− Kizárt, hogy bármiért is megharagudnék rád, Jacob − bizonygattam. − Még Billyre se haragszom. Úgyhogy mondd csak nyugodtan, amit mondanod kell.
− Hát szóval... ez az egész akkora baromság, úgyhogy tényleg sajnálom, Bella... de Billy azt szeretné, ha szakítanál a barátoddal. „Légy szíves!” Külön megkért, hogy ezt is tegyem hozzá! − Undorodva csóválta a fejét.
− Még mindig olyan babonás, igaz?
− Aha... Teljesen... ki volt akadva, amikor te megsérültél Phoenix-ben. Nem akarta elhinni... −Jacob szégyenlősen elhallgatott. A szemem összeszűkült.
− Leestem a lépcsőről.
− Tudom − vágta rá Jacob azonnal.
− Apád nyilván azt hiszi, Edwardnak valami köze volt hozzá − állítottam inkább, semmint kérdeztem. ígéretem ellenére kezdett felmenni bennem a pumpa.
Jacob a padlót fixírozta. Immár arra sem vettük a fáradságot, hogy legalább ringatózzunk a zenére, bár a tenyere még mindig ott volt a derekamon, és az én kezem is a vállán.
− Figyelj, Jacob, tudom, hogy Billy valószínűleg nem fogja elhinni, de hogy legalább te tudjál róla... − Rám nézett, mert hallotta a hangomon, hogy most nagyon őszintén beszélek. − Szóval Edward igazából megmentette az életemet. Ha nincs ott ő és az édesapja, én már halott lennék.
− Tudom − felelte ugyanúgy, mint az előbb, de azért úgy tűnt, hogy a mondandóm mégiscsak hatással volt rá. Azt reméltem, legalább ennyiről meg tudja majd győzni Billyt.
− Figyelj, sajnálom, hogy éppen terád bízták ezt az üzenetet − mondtam bocsánatkérő hangon. − De legalább most megkapod azt az alkatrészt.
− Aha − motyogta. Láttam, hogy még mindig szégyenkezik... és zaklatott.
− Van még valami? − kérdeztem hitetlenkedve.
− Felejtsd el! − motyogta. − Szerzek munkát, és összegyűjtöm azt a pénzt én magam.
Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
− Ki vele, Jacob!
− De olyan rémes...
− Nem érdekel. Ki vele! − erősködtem.
− Jó, rendben... de a fenébe is, ez tényleg rémes! − Megrázta a fejét. − Azt akarta, mondjam meg neked, nem is, hogy figyelmeztesselek, hogy... és ne felejtsd el, ő használt többes számot, nem én... − Egyik kezét elvette a derekamról, és kis idézőjeleket írt le vele a levegőben: − „Figyelni fogunk benneteket!” − Szorongva várta, miként fogadom a hallottakat.
Ez úgy hangzott, mintha valami maffiafilmből vette volna. Hangosan fölnevettem.
− Sajnálom, hogy pont neked kellett átadnod ezt az üzenetet, Jake! − kuncogtam.
− Nem is volt olyan szörnyű! − Elvigyorodott. A pillantása elismerően futott végig a ruhámon. − Szóval mondjam meg az öregnek, hogy azt üzened, törődjön a maga dolgával? − kérdezte reménykedve.
− Nem − sóhajtottam. − Mondd azt neki, hogy köszönöm! Tudom, hogy csak jót akar.
A szám véget ért, és én levettem a kezem Jacob válláról. Az ő tenyere még néhány pillanatig ott tétovázott a derekamon. Aztán lepillantott a járógipszemre.
− Akarsz még táncolni? Vagy elkísérjelek valahová? Edward válaszolt helyettem.
− Köszönjük, Jacob, mostantól kezdve ez már hadd legyen az én gondom!
Jacob hátrahőkölt, és elkerekedett szemmel bámult Edwardra.
− Hé, észre se vettem, hogy itt vagy! − motyogta. − Gondolom, később még látjuk egymást, Bella! − Hátralépett, és bátortalanul búcsút intett.
Elmosolyodtam.
− Aha, később még találkozunk!
− És sajnálom! − ismételte még egyszer, mielőtt elindult az ajtó felé.
Amint a következő szám elkezdődött, Edward karja már a derekamat ölelte. Nem kifejezetten lassú szám volt, de ez őt egyáltalán nem érdekelte. Elégedetten a mellére hajtottam a fejem.
−Jobban vagy? − ugrattam.
− Nem igazán − felelte kurtán.
− Ne légy dühös Billyre! − sóhajtottam. − Charlie jó barátja, és aggódik értem. Nem személy szerint ellened van kifogása.
− Nem vagyok dühös Billyre − helyesbített kimért hangon. − A fia bosszant.
Hátrébb húzódtam, hogy jobban lássam.
− De miért?
− Elsősorban azért, mert megszegtem miatta az ígéretemet. Értetlenségem láttán halványan elmosolyodott.
− Megígértem, hogy egy percre se eresztelek el ma éjszaka.
− Sebaj, én megbocsátok.
− Kösz. De van még más is. Türelmesen vártam.
− Azt mondta rád, hogy csinos vagy! − folytatta végül, és a homlokán elmélyültek a ráncok. − Ez az adott körülmények között valóságos sértés. Ma még a gyönyörűnél is gyönyörűbb vagy!
Elnevettem magam.
− Nem lehet, hogy te egy kicsit elfogult vagy?
− Nem hinném. Ráadásul kitűnő a látásom.
Már megint keringtünk, a lábam a lábán, és erősen magához szorított.
− Szóval megmagyarázod végre, mire volt jó ez az egész? − kérdeztem.
Lenézett rám, mintha nem értené, mire én sokatmondón körbemutattam a krepp-papír girlandokon.
Egy pillanatra eltöprengett, aztán irányt változtatott, és a tömegen keresztül a tornaterem hátsó kijárata felé keringőzött velem. Futólag láttam a táncoló Jessicát és Mike-ot; kíváncsian néztek utánunk. Jessica odaintegetett, én szintén. Angela is feltűnt, rettenő boldognak látszott a kis Ben Cheney karjában: nem nézett föl, tekintete elmerült a nála vagy egy fejjel alacsonyabb Benében. Lee és Samantha, a Connerrel táncoló Lauren, aki persze bosszúsan méricskélt minket − ismerősként üdvözölhettem minden mellettem elsuhanó arcot. És aztán odakinn voltunk, a lassan kihunyó alkonyat hűvös, hideg fényében.
Amint kettesben maradtunk, Edward a karjába kapott, és átvágott velem a sötét iskolaudvaron a fenyőfák alatt álló padig. Leült, az ölébe vont, és a melléhez szorított. A hold már felkelt, fényes korongja áttetszett a vékony felhőkön, és Edward arca sápadtan világított a fehér fényben.
− Szóval mire volt ez jó? − kérdeztem lágyan.
Mintha meg se hallotta volna, némán bámult fel a holdra.
− Alkonyat van megint − mormolta. − Megint vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.
− Vannak dolgok, amelyeknek nem kell véget érniük − szűrtem az összeszorított fogamon keresztül, mert abban a pillanatban teli lettem feszültséggel.
Felsóhajtott.
− Azért hoztalak el a bálba − kezdte lassan, mert végre elszánta magát, hogy válaszol a kérdésemre −, mert nem akarom, hogy bármiről is lemaradj. Ha megoldható, én nem akarom, hogy miattam kelljen lemondanod valamiről. Azt akarom, hogy úgy élj, mint egy emberlány! Azt akarom, hogy az életed normálisan folytatódjon, mintha én meghaltam volna 1918-ban, ahogy történnie kellett volna.
Összeborzongtam attól, amit mondott, aztán dühösen megráztam a fejem.
− És mégis, mit gondolsz, miféle fura párhuzamos világban mentem volna én el az iskolabálba saját szabad akaratomból? Ha nem lennél ezerszer erősebb nálam, akkor gondoskodnék róla, hogy ezt ne úszd meg szárazon!
Egy pillanatra elmosolyodott, de a szeme komor maradt.
− Nem is volt olyan rossz, te magad mondtad!
− De csak azért nem, mert veled voltam.
Egy percig hallgattunk: Edward a holdat bámulta, én őt. Bárcsak meg tudnám magyarázni neki, mennyire nem érdekel engem a normális emberi élet!
− Elárulnál nekem valamit? − kérdezte könnyed évődéssel.
− Mindig mindent elárulok neked.
− Mindegy, azért most ígérd meg, hogy ezt tényleg elárulod! − erősködött vigyorogva.
Sejtettem, hogy ezt azonnal meg fogom bánni. − Jó, rendben...
− Úgy láttam, őszintén meglepődtél, amikor rájöttél, hogy hova hozlak − kezdte.
− Mert meg is lepődtem − szúrtam közbe.
− Pontosan − helyeselt. − De akkor nyilván volt valamilyen elképzelésed... Kíváncsi vagyok, végül is mit gondoltál, miért öltöztetlek díszbe?
Igen, tényleg rögtön megbántam. Tétován elhúztam a számat.
− Nem akarom megmondani neked.
− Megígérted! − tiltakozott.
− Tudom.
− Hát akkor?
Azt hitte, csak zavarban vagyok, azért nem akarom elmondani.
− Mert attól félek, megharagudnál, vagy elszomorodnál. Ezen összevont szemöldökkel töprengett néhány pillanatig.
− Akkor is tudni szeretném. Szóval? Fölsóhajtottam.
− Hát... azt sejtettem, hogy ez valamiféle... különleges alkalom lesz. De az meg se fordult a fejemben, hogy csak egy közönséges, emberi dolog... egy iskolabál! − mondtam megvetően.
− Emberi? − kérdezte színtelen hangon. Sikerült rögtön ráhibáznia a kulcsszóra.
Lenéztem a ruhámra, egy kósza fodorral babráltam. Edward némán várt.
− Oké! − hadartam. − Azt reméltem, hogy meggondoltad magad... hogy végül mégiscsak hajlandó vagy átváltoztatni engem.
Érzelmek sokasága hullámzott át az arcán. Néhányat felismertem közülük: a haragot... a fájdalmat... aztán erőt vett magán, és az arca derűsen gunyoros lett.
− És úgy gondoltad, ez olyan alkalom lenne, ahol csak estélyi öltözékben illik megjelenni? − ugratott, és megérintette a szmokingjának a hajtókáját.
Duzzogás mögé rejtettem a zavaromat.
− Fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok. De szerintem több értelme lett volna, mint egy iskolabálnak. − Még mindig vigyorgott. − Ez egyáltalán nem mulatságos! − szóltam rá.
− Igazad van, tényleg nem mulatságos − hagyta rám Edward, és az arcáról eltűnt a mosoly. − Viszont inkább tekintem tréfának, mintsem elhiggyem, hogy komolyan beszélsz.
− Pedig én komolyan beszélek. Mélyet sóhajtott.
− Tudom. És tényleg annyira szeretnéd?
A szemébe visszatért a fájdalom. Az ajkamba haraptam, és bólintottam.
− Annyira szeretnéd, hogy ez legyen a vég − suttogta szinte csak magának −, hogy ez legyen az életed alkonya, mielőtt még igazán megkezdődött volna? Hajlandó lennél feladni mindent?
− Ez nem a vég lenne, hanem a kezdet − tiltakoztam alig hallhatóan.
− Nem érek én annyit − mondta szomorúan.
− Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, hogy nem látom magamat tisztán? − méltatlankodtam. − Te nyilvánvalóan ugyanabban a vakságban szenvedsz.
− Én tudom, mi vagyok. Felsóhajtottam.
De hirtelen megint megváltozott a hangulata. Elhúzta a száját, és átható tekintettel fürkészte az arcomat.
− Szóval készen állsz? − kérdezte.
− Ühüm. − Nagyot nyeltem. − Tehát?
Elmosolyodott, lassan hajtotta le a fejét, míg csak hideg ajka a bőrömet nem súrolta közvetlenül az állam alatt.
− Most mindjárt? − suttogta. A lehelete a nyakamat csiklandozta, és én önkéntelenül összeborzongtam.
− Igen! − Csak suttogni mertem, mert féltem, hogy különben elcsuklik a hangom. Ha eddig azt hitte, csak blöffölök, akkor most csalódni fog. Már meghoztam a döntést, és biztos voltam magamban. Az most mellékes, hogy az egész testem deszkamerev a rémülettől, hogy a kezem ökölbe szorul, hogy ki-kihagy a lélegzetem...
Edward sötéten felkacagott, és elhajolt. Csakugyan csalódott volt.
− Nem hihetted komolyan, hogy ilyen könnyen beadom a derekam − csúfolódott, de a hangjában keserűség bujkált.
− Egy lány miért ne álmodozhatna?
− És te erről szoktál álmodozni? Hogy szörnyeteg lesz belőled?
− Nem egészen − feleltem, a „szörnyeteg” szón bosszankodva. Még hogy szörnyeteg... − Leginkább arról álmodozom, hogy veled maradok mindörökre.
Szomorú arca megszelídült a hangomból kicsendülő, megfoghatatlan fájdalom hallatán.
− Bella! − Az ujja könnyedén végigsimított az ajkam körvonalán. − Én mindig veled maradok. Ennyi nem elég?
Megcsókoltam számon kószáló ujját, és elmosolyodtam.
− De elég, egyelőre.
Makacsságom láttán mérgesen legyintett. Tehát ma este egyikünk sem adja be a derekát. Olyan erővel fújta ki a levegőt, hogy az majdnem morgásnak hangzott.
Megsimogattam az arcát.
− Figyelj rám − mondtam. − Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve. Ez nem elég?
− De igen, elég − felelte mosolyogva. − Örök időkre elég. Aztán lehajolt, és újra a nyakamhoz érintette hűvös ajkát.
2010. augusztus 16., hétfő
Stephenie Meyer: Alkonyat
STEPHENIE MEYER
twilight
alkonyat
Írta: Stephenie Meyer.
A mű eredeti címe: Twilight
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Szerkesztette: Garamvölgyi Katalin
© Ez a kiadás a Little, Brown and Company, New York, New York, USA céggel való megállapodás alapján jött létre.
©Minden jog fenntartva.
© This edition published by arrangement with Little, Brown and Company, New York, New York, USA.
©All rights reserved.
ISBN 978 963 9708 95 2
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2008-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Balogh József
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában − akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást − nem sokszorosítható.
A mű közzétételével a blog szerkesztője semmiféle anyagi juttatásokra nem tett szert. Minden jog az írónőé valamint a kiadóé.
Teremtés
De a jó és rossz tudásnak fájáról nem ehetsz:
mert azon a napon, amikor annak gyümölcséből eszel,
halálnak halálával halsz meg.
Genezis, 2:17
mert azon a napon, amikor annak gyümölcséből eszel,
halálnak halálával halsz meg.
Genezis, 2:17
ELŐSZÓ
SOSEM TŰNŐDTEM AZON, hogyan fogok majd meghalni − bár az utóbbi hónapokban lett volna rá okom. Ám ha el is játszom a gondolattal, biztos nem így képzelem.
Lélegzet-visszafojtva meredtem a vadász sötét szemébe, ő pedig nyájasan nézett rám a terem túlsó sarkából.
Az a tudat vigasztalt, hogy ha már meg kell halnom, olyasvalaki helyett halok meg, akit szeretek. Nemes célért, éppenséggel. És ez azért számít valamit...
Nem néznék most farkasszemet a halállal, ha annak idején messzire elkerülöm Forks városát. Féltem. Nagyon féltem, de mégsem bántam meg, hogy így döntöttem. Ha az élet valóra váltja legmerészebb álmodat, akkor nincs mit megbánnod, ha ez az álom aztán véget ér.
A vadász barátságosan mosolygott. És lassan elindult felém, hogy megöljön.
Lélegzet-visszafojtva meredtem a vadász sötét szemébe, ő pedig nyájasan nézett rám a terem túlsó sarkából.
Az a tudat vigasztalt, hogy ha már meg kell halnom, olyasvalaki helyett halok meg, akit szeretek. Nemes célért, éppenséggel. És ez azért számít valamit...
Nem néznék most farkasszemet a halállal, ha annak idején messzire elkerülöm Forks városát. Féltem. Nagyon féltem, de mégsem bántam meg, hogy így döntöttem. Ha az élet valóra váltja legmerészebb álmodat, akkor nincs mit megbánnod, ha ez az álom aztán véget ér.
A vadász barátságosan mosolygott. És lassan elindult felém, hogy megöljön.
1. AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS
ANYÁM VITT KI A REPTÉRRE; a kocsi ablakai egész úton letekerve. Phoenixben huszonnégy fok volt, az ég tökéletes, felhőtlenül kék. Az ujjatlan, fűzős fehér pólómat viseltem − ez volt a kedvencem. Csak nemrég kaptam, búcsúzáshoz is ezt vettem fel, hogy kedveskedjek anyámnak. A kapucnis dzsekimet a karomon vittem.
Van egy kisváros az Olimpia-félszigeten, Washington állam északnyugati részén, Forksnak hívják, és fölötte jóformán mindig felhős az ég. Ebben a jelentéktelen városban többet esik az eső, mint bárhol másutt az Államokban. Ebből a kisvárosból, ebből a komor, örökös félhomályból menekült el velem anyám, amikor még csak néhány hónapos voltam. Ebben a városban kellett töltenem minden nyárból egy teljes hónapot, egészen tizennégy éves koromig. Akkor viszont végre a sarkamra álltam: én többé be nem teszem a lábamat Forksba! így az utóbbi három, nyáron Charlie, az apám két hétre Kaliforniába vitt nyaralni.
És most mégis Forksba tartottam − pedig a puszta gondolattól is borsódzott a hátam. Utáltam Forksot.
Phoenixet viszont szerettem. Szerettem a napsütést és a perzselő hőséget. Szerettem ezt a nyüzsgő, rohamosan terjeszkedő várost.
− Bella − mondta Anyu (úgy körülbelül ezredszer), mielőtt fölszálltam volna a gépre −, nem muszáj menned, ha nem akarsz!
Anyámmal rettentően hasonlítunk egymásra, csak éppen neki rövid a haja, és két nevetőránc húzódik az orrától a szájáig. Ahogy belenéztem gyerekesen tágra nyílt szemébe, hirtelen rám tört a pánik. Hogy juthatott eszembe, magára hagyni az én csupa szív, ki-számíthatatlan, kelekótya anyámat? Hogy fog egyedül boldogulni? Igaz, most már itt van neki Phil, úgyhogy a számlákat alighanem ki tudja fizetni, lesz kaja a hűtőben, benzin a kocsiban, és lesz kit felhívnia, ha eltéved, de azért mégis...
− De hát én menni akarok! − Sose hazudtam valami ügyesen, de ezt a hazugságot az utóbbi időben olyan gyakran mondogattam, hogy mostanra már egész hihetően hangzott.
− Mondd meg Charlie-nak, hogy üdvözlöm!
− Megmondom.
− Rövidesen találkozunk! − bizonygatta. − Bármikor hazajöhetsz, amikor kedved tartja! Csak szólj, ha úgy érzed, szükséged van rám, és én azonnal jövök! − ígérte, de én láttam a szemében, mekkora áldozat a részéről már a puszta ígéret is.
− Miattam nem kell aggódnod! − vágtam közbe. − Remekül megleszek Charlie-val. Szeretlek, Anyu!
Egy pillanatra szorosan magához ölelt, aztán hagyta, hogy felszálljak a gépre.
Phoenixtől Seattle-ig négy óra repülővel, aztán át kell szállni egy kis helyi járatra, amivel egy óra az út Port Angelesig, onnét pedig még egy újabb óra autón, míg az ember Forksba ér. A repülés egyáltalán nem aggasztott: az egyórás autóút Charlie-val annál inkább...
Charlie tulajdonképpen nagyon klasszul viselkedett. Úgy tűnt, őszintén örül annak, hogy életemben először viszonylag hosszú ideig nála fogok lakni. Már be is íratott az ottani középiskolába, és megígérte, hogy segít nekem autót keríteni.
De azért mégis fura lesz Charlie-val − gondoltam.
Egyikünket sem lehet bőbeszédűséggel vádolni, ráadásul fogalmam sincs, miről társaloghatnánk. Nyilvánvalóan elképesztette a döntésem − akárcsak régen az anyám, én sem csináltam titkot belőle, mennyire utálom Forksot.
Esett, amikor leszálltunk Port Angelesben. Az esőt tekinthettem volna rossz előjelnek is − de nem annak tekintettem, csak egyszerűen elkerülhetetlennek. A napsütéstől már Phoenixben elbúcsúztam.
Charlie a járőrkocsival jött elém. Erre is számítottam. Charlie a forksi jónép számára egyszerűen csak Swan rendőrfőnök. Nem túl virágos anyagi helyzetem ellenére főleg azért ragaszkodtam saját autóhoz, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó olyan kocsiban furikázni, amelyiknek piros-kék villogó van a tetején és mindenki csigalassúsággal kezd araszolni, ha feltűnik valahol!
Charlie ügyetlenül, fél karral megölelt, amikor lebotorkáltam a gépről, és kis híján hasra estem a lépcsőn.
− Jó, hogy itt vagy, Bells! − mondta mosolyogva, miközben gépiesen utánam kapott, nehogy elvágódjak. − Nem sokat változtál. Hogy van Renée?
− Anyu jól van. Én is örülök, hogy itt lehetek veled, Apu! − Szemtől szembe nem szólíthattam Charlie-nak.
Nem volt sok csomagom. Az arizonai cuccaim nagy része túl lenge Washington államhoz. Anyámmal felturbóztuk kicsit a ruhatáramat, vettünk pár téli holmit, de még így szegényes lett a poggyászom: simán elfért a járőrkocsi csomagtartójában.
− Találtam egy pont neked való, jó kis kocsit. És igazán olcsó is − közölte Charlie, amikor bekapcsoltuk az övet.
− Milyen kocsit? − Ez a „pont neked való” gyanakvóvá tett. Vajon miért nem úgy mondta, hogy „találtam egy jó kis kocsit”?
− Hát igazából egy furgon, egy Chevy.
− Na és hol szerezted?
− Emlékszel Billy Blackre, aki a La Pushban lakik? − La Push egy kis indián rezervátum a tengerparton.
− Nem.
− Nyaranta párszor együtt horgászott velünk − próbált segíteni Charlie a memóriámnak.
Így már érthető, miért nem emlékszem. Mindig is jó voltam abban, hogy elsikáljam az agyamban a fájdalmas és fölösleges emlékeket.
− Most tolószékbe került − folytatta Charlie, amikor nem válaszoltam −, úgyhogy nem vezethet többé, és fölajánlotta, hogy olcsón eladja nekem a furgonját.
− Hány éves az a kocsi? − Láttam Charlie arcán, hogy azt remélte, ezt a kérdést nem fogom feszegetni.
− Hát tudod, Billy rengeteget bütykölte... Úgyhogy valójában mindössze pár éves.
Szívből reméltem, nem tart olyan ütődöttnek, hogy beérjem ennyivel.
− Mikor is vette?
− 1984-ben, ha jól emlékszem.
− És újonnan?
− Nem, ami azt illeti, használtan. Azt hiszem, a hatvanas évek elején lehetett új... vagy legfeljebb az ötvenes évek végén − tette hozzá alázatosan.
− A fenébe is, Apu, én nem igazán értek az autókhoz. Nem fogom tudni megjavítani, ha elromlik benne valami, és nem lesz pénzem szerelőre...
− Ugyan már, Bella, az a járgány prímán működik. Ma már nem is gyártanak ilyeneket.
A járgány, gondoltam magamban... Úgy látszik, rejlenek benne bizonyos lehetőségek − legalábbis a beceneve már megvan.
− Azt mondod, olcsó. Mégis, mennyire? − Nem mintha az anyagiakat tekintve módomban állt volna sokat variálni.
− Hát, szívem, az a helyzet, hogy lényegében már meg is vettem neked... Ajándékba kapod tőlem, a hazatérésed örömére! − Charlie reménykedve pislogott rám.
Ingyen járgány! Ez igen!
− Igazán nem kellett volna, Apu! Bár tényleg akartam venni magamnak egy kocsit!
− Nem nagy ügy. Csak szeretném, ha jól éreznéd itt magad... − mondta, és közben mereven maga elé nézett az útra. Charlie-nak mindig is nehezére esett kimutatnia az érzéseit. Ezt tőle örököltem, így hát én is mereven magam elé bámulva válaszoltam.
− Ez roppant kedves tőled, Apu! Kösz szépen! Tényleg nagyon hálás vagyok... − Azt nem tettem hozzá, hogy kábé nulla az esélye annak, hogy én jól érezzem magam Forksban. Minek szenvedjen ő is velem? Különben meg ajándék furgonnak ne nézd a fogát − vagy a motorját.
− Aha, igen. Örülök, hogy örülsz − motyogta, mert zavarba hozta a hálálkodásom.
Váltottunk még néhány szót az időjárásról, megállapítottuk, hogy esik az eső, és ezzel nagyjából le is tudtuk a társalgást. Ettől kezdve némán bámultunk ki a kocsi ablakán.
A táj persze gyönyörű volt: ezt hiába is tagadnám. Minden zöldben játszott: a fák, a törzsüket borító moha, a lombsátor, a páfránnyal benőtt talaj. Még a levegő is zölden szűrődött át a falevelek között.
Túlságosan zöld itt minden − mint valami idegen bolygón.
Végül megérkeztünk Charlie-hoz. Még mindig abban a két hálószobás házban lakott, amelyet még anyámmal vásároltak a házasságuk korai szakaszában. Másféle szakasza nem is volt a házasságuknak − csak korai. A soha nem változó ház előtt parkolt az én új − pontosabban, az én számomra új − furgonom. Fakóvörös autó, nagy, legömbölyített sárvédővel és kerek reflektorral. Legnagyobb meglepetésemre azonnal beleszerettem. Arról persze fogalmam sem lehetett, hogyan működik majd, de el tudtam képzelni magamat benne. Ráadásul az az elpusztíthatatlan fajta, tömör vasjárgány volt, amelyik simán, egyetlen karcolás nélkül kerül ki a karambolból, miközben a másik kocsi darabokra esik.
− Jaj, Apu, ez csodás! Imádom! Koszi! − A holnapi napom talán mégse lesz annyira borzalmas, mint hittem. Legalább megúsztam annak eldöntését, hogy vagy kutyagolok az esőben két mérföldet az iskoláig, vagy belenyugszom, hogy a rendőrfőnök szolgálati cirkálójával furikázzak.
− Örülök, hogy tetszik! − krákogott Charlie, már megint zavarban.
Elég volt egyszer fordulnom, hogy az összes holmimat behordjam. Az előkertre néző nyugati hálószobába cuccoltam. Ez volt az én szobám, amióta megszülettem. A hajópadló, a világoskék falak, a csúcsos mennyezet, a megsárgult csipkefüggönyök az ablakon − mindez része volt a gyerekkoromnak. A berendezés mindössze annyit változott, hogy Charlie idővel egy rendes ágyra cserélte a rácsos babaágyat és betett egy íróasztalt, amelyen most egy használtan vásárolt számítógép terpeszkedett. A modemből vezeték tekergett a legközelebbi telefoncsatlakozóhoz. Anyám ötlete volt a gép, mondván, hogy így könnyebben tudjuk tartani a kapcsolatot. De a kisbaba koromból ismerős hintaszék még mindig ott állt a sarokban.
Az emeleti egyetlen apró fürdőszobán meg kellett osztoznunk Charlie-val. Igyekeztem minél kevesebbet problémázni ezen.
Charlie-ban többek között az a jó, hogy soha nem lábatlankodik feleslegesen az ember körül. Hagyta, hogy nyugodtan kicsomagoljak és berendezkedjek − na ez az, amire anyám képtelen lett volna. Jó volt, hogy egyedül lehettem, nem kellett egyfolytában vigyorognom és elégedett képet vágnom, zavartalanul bambulhattam kifelé az ablakon a szakadó esőbe, és még egy-két könnycseppet is megengedhettem magamnak. Egy olyan igazi, kiadós síráshoz egyelőre nem volt hangulatom. Ezt lefekvés utánra tartogattam, amikor majd a másnap reggel miatt is görcsölhetek.
Legnagyobb rémületemre a Forksi Középiskolának mindössze háromszázötvenhét − most már háromszázötvennyolc − tanulója volt. Phoenixben csak az alsóbb osztályokba hétszázan jártak. Az itteniek mind együtt nőttek fel − sőt, már a nagypapáik is az oviból ismerték egymást. Én leszek köztük az új lány a nagyvárosból, a látványosság, az ötlábú borjú...
Talán ha úgy néznék ki, ahogy az ember egy phoenixi lányt elképzel, akkor a helyzetet még az előnyömre is fordíthatnám. Csakhogy a külsőm alapján engem sehová nem lehet besorolni. Barnára sült, sportos és szőke lánynak kéne lennem, aki remekül röplabdázik, vagy legalább egy pompom-girlnek, hisz ezek a dolgok illenek olyasvalakihez, aki élete java részét a napsütötte völgyben töltötte.
Ezzel szemben az én bőröm az örökös napsütés ellenére is elefántcsont fehérségű, és a kék szem, szőke haj sem stimmel. A szemem sötétbarna, a hajam gesztenyeszínű. Mindig is vékony voltam, de annak is lágy, szóval, nem valami atlétikus. Ráadásul koordinációs problémáim vannak, a szemem és a kezem nem képes igazán összedolgozni, úgyhogy bármiféle sporttal próbálkoztam, mindig alaposan beégtem, ön- és közveszélyesnek bizonyultam.
Amikor elrakosgattam a ruháimat az öreg fenyőfa sublótba, fogtam a neszesszeremet, és zuhanyozni vonultam a közös fürdőszobába. Miközben összekócolódott, nyirkos hajamat átkeféltem, az arcomat nézegettem a tükörben. Lehet, hogy a világítás tette, de úgy láttam, máris sápadtabb, egészségtelenebb színem van, mint Phoenixben. A bőröm akár szépnek is mondható − nagyon tiszta és áttetszően sima −, de színtelen. Fehér voltam, mint a fal.
Miközben szembenéztem sápadt tükörképemmel, kénytelen voltam beismerni, hogy hazudtam magamnak. Nem igaz, hogy csak a külsőm miatt nem illek sehová. És ha nem találtam a helyem egy olyan iskolában, ahová háromezer gyerek járt, milyen esélyem van itt?
Nem könnyen kötök kapcsolatot a kortársaimmal. Igazság szerint egyáltalán senkivel sem. Anyámhoz például közelebb érzem magam, mint bárkihez ezen a planétán, és mégis, vele se voltunk igazán soha ugyanazon a hullámhosszon. Néha már arra gondoltam, talán az én szemem nem is ugyanazokat a dolgokat látja, mint a többi emberé. Lehet, hogy az agyam nem úgy működik, mint másoké?
De mindegy is, mi az oka. Egyedül az a fontos, ami ebből következik. És a holnapi nap még csak a kezdet lesz!
Éjszaka sírtam egy sort, aztán abbahagytam, mégsem tudtam elaludni. Az ember azt hinné, idővel hozzászokik, hogy örökösen hallja az eső és a szél sustorgását a háztetőn, de nem. A fejemre húztam a kifakult, öreg takarót, és később még a párnát is. De csak éjfél után tudtam elaludni, amikor az eső elcsendesült.
Reggel az ablakból csak sűrű ködöt láttam, rögvest a klausztrofóbia kerülgetett. Itt soha nem lehet látni az eget. Mintha egy ketrecbe lennék bezárva.
Charlie-val csendesen megreggeliztünk. Sok szerencsét kívánt az új iskolához. Megköszöntem, de arra gondoltam, hogy nem a megfelelő személyre pazarolja a szerencsekívánatait. Engem a szerencse általában nagy ívben elkerül. Charlie indult el először, a rendőrőrsre − neki az jelentette a feleséget és a családot. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, leültem az öreg, négyszögletű tölgyfaasztal mellé a három össze nem illő szék egyikére, és körülnéztem a kis konyhában: néztem a sötét fa falburkolatot, a kanárisárga konyhaszekrényeket és a fehér linóleumpadlót. Semmi nem változott. A konyhaszekrényeket még anyám festette sárgára tizennyolc évvel ezelőtt, hogy egy kis napsütést csempésszen a házba. A szomszédos, zsebkendőnyi nappaliban a parányi kandalló fölött egy sor fénykép függött a falon. Az első Anyu és Charlie esküvői képe volt Las Vegasból, aztán következtünk mi hárman a kórházban, közvetlenül a születésem után − ezt a képet egy segítőkész ápolónő csinálta −, aztán az én iskolai képeim hosszú sora, egészen tavalyig. Eléggé lehangoló látvány volt − el is határoztam, hogy rábeszélem Charlie-t, rakja el őket valahová, amíg itt lakom.
A házban minden arról tanúskodott, hogy Charlie máig sem tudta elfelejteni a mamámat. Kényelmeden érzés.
Nem akartam túl korán beérni az iskolába, de a házban sem bírtam tovább. Fölvettem a dzsekimet, mint valami vegyvédelmi köpenyt, és kiléptem az esőbe.
Az eső már csak szemerkélt, így kivételesen nem áztam bőrig, amíg kihalásztam a kulcsot állandó rejtekhelyéről, az ajtó fölött húzódó ereszcsatornából és bezártam az ajtót. Az új, vízhatlan csizmám idegesítően cuppogott: hiányzott a talpam alatt nyikorgó kavics megszokott hangja. Először arra gondoltam, egy darabig még álldogálok és gyönyörködöm a járgányomban, de aztán mégis sietősre fogtam, hogy mielőbb kikerüljek a körülöttem kavargó ködös nyirokból, amely még a kapucnim alá is beszivárgott.
A kocsi belseje viszont kellemesen száraz volt. Billy vagy Charlie szemlátomást alaposan kitakarította, de azért a barna, kárpitozott ülésnek még mindig enyhe dohány-, benzin- és borsmentaszaga volt. A motor, nagy megkönnyebbülésemre, azonnal beindult, igaz, jó hangosan, és a továbbiakban is teljes hangerővel dübörgött. De hát egy ilyen vén csotrogánynak lehet valami szépséghibája... Ráadásul az ősöreg rádió is működött, ezt már igazán több, mint amit reméltem.
Az iskolát könnyen megtaláltam, pedig még soha nem jártam ott. Mint minden más épület, ez is ott állt közvetlenül a főút mellett. Első ránézésre senki meg nem mondta volna róla, hogy iskola. Ha nincs ott a tábla, Forksi Középiskola felirattal, simán elmegyek mellette. Úgy festett, mint egy gesztenyevörös téglából épített lakópark. Szinte elveszett a rengeteg bokor meg fa között. Hol van itt, kérem, az állami intézmény-jelleg, nosztalgiáztam. Hol maradnak a drótkerítések és a fémdetektorok?
Leparkoltam az első épület előtt, amelynek bejárata fölött egy kis táblán ez állt: TANULMÁNYI IRODA. Az enyémen kívül egyeden kocsit sem láttam, úgyhogy itt nyilván tilos a parkolás, gondoltam, de azért úgy döntöttem, inkább bemegyek eligazításért, mint hogy itt körözzek az esőben, mint valami idióta. Kelletlenül szálltam ki a, meleg vezetőfülkéből, és végigmentem a sötét sövényekkel szegélyezett, kikövezett ösvényen. Mély lélegzetet vettem, aztán benyitottam.
Odabenn nagyon világos volt, és melegebb, mint reméltem. A szűk kis iroda várórészében párnázott, összehajtható székek álltak a narancssárgával pöttyözött padlószőnyegen, a falak teliragasztva hirdetésekkel és oklevelekkel. Egy nagy falióra hangosan ketyegett. Mindenütt különféle növények zöldelltek nagy műanyag cserepekben, mintha az iroda lakója kevesellné az odakinn burjánzó vegetációt. A helyiséget kettészelő hosszú pulton töménytelen, iratokkal teli, élénk színű cetlikkel felcímkézett kosár sorakozott. A pult mögött három íróasztal, az egyiknél nagydarab, vörös hajú, szemüveges nő ült. Sötétlila pólót viselt, amitől én tüstént túlöltözöttnek éreztem magam.
A vörös hajú nő felnézett:
− Segíthetek valamiben?
− Isabella Swan vagyok − közöltem vele, és a nő szeme felvillant: nyilván tudta, hogy ki vagyok. Kétségkívül vártak már, és alaposan ki is tárgyaltak. A rendőrfőnök csapodár exfeleségének a lánya hazatér a szülővárosába...
− Ó, hát persze! − mondta a nő. Turkálni kezdett az íróasztalán tornyosuló, ingatag irathalom közt, míg csak meg nem találta, amit keresett. − Tessék, itt az órarended meg az iskola térképe!
Azzal leterített néhány papírlapot elém a pultra, és mutogatni kezdett.
Sorra vette az óráimat, berajzolta a térképre, milyen útvonalon közelíthetem meg a leggyorsabban az egyes osztálytermeket, és adott egy papírt, hogy írassam alá az összes tanárral, és hozzam vissza neki a nap végén. Rám mosolygott, és akárcsak Charlie, ő is közölte, reméli, hogy jól érzem majd magam itt Forksban. Visszamosolyogtam, olyan meggyőzően, ahogy csak bírtam.
A járgányomhoz érve láttam, hogy lassanként a többi diák is szállingózik. Besoroltam a többi kocsi közé, és megkerültem az iskolaépületet. Örömmel láttam, hogy a legtöbb autó még az enyémnél is öregebb, sehol egyeden elegáns autócsoda. Otthon, Phoenixben a Paradise Valley-negyedben laktunk, az olcsóbb bérháztömbök egyikében, mégis mindennapos látványnak számított, hogy pár vadiúj Mercedes vagy Porsche áll a diákoknak fenntartott parkolóban. Itt a legdrágább kocsi egy csillogó Volvo volt, ki is rítt a többi közül. De azért az első szabad helyre beparkoltam, nehogy a motordübörgéssel fölhívjam magamra a figyelmet.
Áttanulmányoztam a térképet, próbáltam megjegyezni az útvonalakat, mert nem akartam egész nap térképpel a kezemben kóvályogni. Minden holmimat belegyömöszöltem a táskámba, a vállamra vetettem a szíját, és nagy levegőt vettem. Fog ez menni, hazudtam magamnak minden meggyőződés nélkül. Végtére is nem fognak megenni... Kifújtam a levegőt, és kiszálltam a kocsiból.
Az arcomba húzott kapucnival elvegyültem a járdán nyüzsgő tizenéves diákok között. Megkönnyebbülten láttam, hogy az én egyszerű, fekete dzsekim csöppet sem üt el a többiekétől.
Megkerültem a menza épületét, és kiszúrtam a hármas számú épületet. A keleti sarkán egy fehér négyszögbe nagy, fekete 3-ast pingáltak. Az ajtó felé közeledve éreztem, hogy kezdem kapkodva szedni a levegőt. Megpróbáltam visszatartani a lélegzetemet, miközben két uniszex esőköpeny nyomában beléptem az ajtón.
Az osztályterem nem volt valami nagy. Az előttem haladó két diák megállt, hogy fölakassza a kabátját a falon sorakozó fogasok egyikére. Követtem a példájukat. Mind a kettő lány volt. Az egyik egy porcelánfehér arcú szőke, a másik is sápatag, de világosbarna hajú. Legalább a bőröm színe nem lesz feltűnő.
Odavittem az aláírandó cédulámat a tanárnak, egy magas, kopaszodó férfinak, egy bizonyos Mr. Masonnak. Legalábbis ez a név állt az íróasztalán elhelyezett névtáblán. Amikor meglátta a nevemet, rám bámult − ez nem sok jót ígért a jövőre nézve −, én pedig természetesen pipacsvörös lettem. De legalább rögtön hátraküldött egy üres padba, anélkül, hogy bemutatott volna a többieknek, így, hogy leghátul ültem, új osztálytársaim nem egykönnyen tudtak megbámulni, de azért megoldották valahogy. Én makacsul az olvasmánylistára szegeztem a tekintetemet, amit a tanártól kaptam. A szokásos lista volt, csak a legalapvetőbb szerzők szerepeltek rajta: Bronte, Shakespeare, Chaucer. Már mindet olvastam. Ez megnyugtató volt... és unalmas. Azon töprengtem, vajon Anyu hajlandó lesz-e elküldeni nekem a régi dolgozataimmal teli dossziét, vagy kijelenti, hogy ez csalás lenne... Gondolatban a legváltozatosabb érvekkel próbáltam meggyőzni anyámat, miközben a tanár vontatott orrhangján tovább magyarázott.
Amikor megszólalt a csengő zümmögő hangja, a szomszédos padsorból odahajolt hozzám egy nyurga srác − pattanásos bőre volt, és olajosan fénylő haja −, és megszólított:
− Te Isabella Swan vagy, ugye? − Úgy festett, mint valami buzgó kiscserkész, aki tagja a sakk-körnek, és „ahol tud, segít”.
− Bella − helyesbítettem. Mire hárompadnyi sugarú körben mindenki felém fordult.
− Hol lesz a következő órád? − kérdezte a fekete hajú kiscserkész. Elő kellett kotornom a táskámból az órarendemet.
− Ohm... Állampolgári ismeretek, Jeffersonnal, a hatos épületben.
Bármerre néztem, kíváncsi szemek néztek vissza rám.
− Nekem a négyesbe kell mennem, úgyhogy megmutathatom neked az utat... − Mondom, hogy kiscserkész. − Ericnek hívnak − tette hozzá.
Óvatosan elmosolyodtam.
− Koszi, Eric!
Fölvettük a dzsekinket és nekivágtunk az esőnek, merthogy időközben szakadni kezdett. Néhányan a nyomunkba szegődtek és szorosan mögöttünk lépkedtek − le mertem volna fogadni, hogy csak hallgatózni akartak. Vagy rajtam tört ki a paranoia, gondoltam.
− Hát ez itt egy kicsit más, mint Phoenix, mi? − kérdezte a srác.
− Nagyon.
− Ott nem esik ennyit, igaz?
− Úgy háromszor-négyszer egy évben.
− Tyűha, el sem tudom képzelni, az milyen lehet − morfondírozott.
− Száraz − világosítottam fel.
− Azzal együtt, nem vagy valami nagyon lesülve...
− Anyám félig albínó − közöltem.
Aggodalmasan fürkészte az arcomat, és én felsóhajtottam. Úgy látszik, a túl sok eső kedvezőtlenül hat a humorérzékre. Még eltöltök itt pár hónapot, és én is tök süket leszek az iróniára...
Megkerültük a menzát, és már ott is voltunk a déli épületszárnynál, a tornaterem mellett. Eric egészen az ajtóig kísért, bár a bejárat fölött világosan látható volt a nagy hatos.
− Hát akkor sok szerencsét! − mondta, amikor a kezemet a kilincsre tettem. − Talán lesz más közös óránk is... − tette hozzá reménykedve.
Halványan rámosolyogtam, és beléptem.
A délelőtt további része nagyjából ugyanígy telt. Csak a matekórán parancsolt rám a tanár, Mr. Varner − akit már csak a tantárgya miatt is utáltam volna −, hogy álljak ki az osztály elé, és mutatkozzam be. Én persze dadogtam, elpirultam, és elbotlottam a saját lábamban, miközben a helyemre mentem.
A második után már minden órán találtam néhány ismerős arcot. Mindenütt akadt valaki, aki bátrabb volt a többieknél, és bemutatkozott, majd megkérdezte, hogy tetszik Forks. Megpróbáltam diplomatikusan válaszolni, de többnyire folyékonyan hazudtam. De legalább egyszer sem volt szükségem a térképre.
A matekon és a spanyolon ugyanaz a lány ült mellettem, és délben, amikor elindultam a menzára, csatlakozott hozzám. Apró termetű lány volt, még az én 165 centimhez képest is, de fékezhetedenül göndörödő, sötét haja eltüntette a különbség jó részét. A nevére nem emlékeztem, úgyhogy csak mosolyogtam és bólogattam, miközben a tanárokról és az órákról fecsegett. Meg sem próbáltam követni, miről beszél.
Egy zsúfolt asztal egyik végében ültünk le, a barátai mellé, akiket mind be is mutatott nekem, bár én azonnal elfelejtettem a nevüket, amint kimondták. Úgy láttam, a barátainak roppantul imponál, hogy meg mert szólítani. Eric, az a fiú, akit az angolóráról ismertem, odaintegetett nekem a terem másik végéből.
Itt az ebédlőben, miközben hét kíváncsi idegennel próbáltam társalogni, itt pillantottam meg őket először.
A sarokban ültek, a lehető legmesszebb tőlem, a hosszú helyiség túlsó végében. Öten voltak. Beszélgettek, de enni nem ettek egy falatot sem, pedig mindegyikük előtt ott volt a tálca az érintetlen ennivalóval. Ők nem bámultak úgy meg, mint a többi diák, így nyugodtan szemügyre vehettem őket, nem kellett attól félnem, hogy a szemem egy másik, feltűnően kíváncsi szempárba ütközik. De nem ezért figyeltem fel rájuk.
Voltaképpen egy csöppet sem hasonlítottak egymáshoz. A három fiú közül az egyik nagydarab volt, izmos, mint egy súlyemelő, a haja sötét és göndör. A másik magasabb és soványabb, de azért ő is izmos, a haja mézszőke. A harmadik vékonyabb és nyúlánkabb volt náluk, kócos haja bronzvörös. Fiatalabbnak tűnt, mint a másik kettő, akikről nem gondoltam volna, hogy középiskolás diákok, inkább tűntek főiskolásoknak vagy éppen tanárnak.
A két lány meg nem is különbözhetett volna jobban. A magasabbik szoborszépségű volt, olyan csodálatos alakkal, amilyet a legújabb fürdőruha trendet bemutató Sportmagazin címlapján lehet látni. Az effajta szépségnek elég belépnie egy szobába ahhoz, hogy minden lánynak porba hulljon az önbizalma. Aranyszőke haja lágy hullámokban omlott le a háta közepéig. Az alacsonyabb lányban volt valami koboldszerű: rendkívül vékony volt, az arcvonásai finomak. Hollófekete haja rövidre nyírt tincsekben meredezett szanaszét.
És mégis, annyira hasonlítottak egymásra! Mindegyikük arca krétafehér. Nem volt náluk sápadtabb diák ebben a naptalan városban. Sápadtabbak voltak, mint én, az albínó. És mindegyiküknek sötét szeme volt, hiába különbözött a hajuk színe. Szemük alatt sötét karikák − lilás, véraláfutás-színű karikák. Mintha álmatlanságban szenvednének, vagy éppen felgyógyulóban lennének egy kiadós orrtörésből. Ámbár az orruk, akárcsak minden arcvonásuk, egyenes volt, határozott vonalú és tökéletes.
De nem ezért nem bírtam levenni róluk a szememet.
Hanem azért, mert az arcuk, egymástól annyira különböző és mégis annyira hasonló arcuk elképesztően, embertelenül gyönyörű volt. Sose hittem volna, hogy ilyen arcok léteznek a valóságban is, nemcsak valami csillogó-villogó divatmagazin oldalain. Vagy talán az angyaloknak lehet ilyen arcuk valamelyik régi festő képein.
Nehéz lett volna megmondani, melyikük a legszebb − talán a fantasztikus, szőke lány, vagy a bronzvörös hajú fiú...
Úgy láttam, mindnyájan maguk elé merednek − nem néztek sem egymásra, sem a többi diákra, sem semmi egyébre. Miközben néztem őket, az alacsony lány fölállt, fogta a tálcáját − rajta egy bontatlan dobozos üdítő és egy érintetlen alma −, fürgén és kecsesen megindult, mint egy manöken a kifutón. Én meg csak néztem álmélkodva, amint ruganyos, táncos léptekkel a kisablakig sétál, belöki rajta a tálcát, aztán hihetetlen gyorsan kicsusszan a hátsó ajtón. Villámgyorsan visszafordultam a másik négy felé, akik csak ültek ott tovább, mintha mi sem történt volna.
− Hát ezek meg kicsodák? − kérdeztem a lánytól, akivel együtt jártunk spanyolra, bár a nevére nem emlékeztem.
Fölemelkedett, hogy lássa, kikről beszélek − bár szerintem a hangsúlyomból már kitalálta −, amikor az egyik fiú − az, amelyik vékonyabb, kisfiúsabb és valószínűleg fiatalabb volt a másik kettőnél − hirtelen odanézett. A fiú egy másodperc töredékéig a szomszédomat nézte, aztán sötét szeme megrebbent, és a pillantása találkozott az enyémmel.
Gyorsan elfordította a tekintetét. Gyorsabban, mint ahogy nekem sikerült, bár én zavaromban azonnal lesütöttem a szememet. Abban a villanásnyi időben, amíg rajtunk időzött a tekintete, az arca teljesen közömbös volt − mintha a nevén szólította volna valaki, ő pedig önkéntelenül felkapja a fejét, pedig már előre eldöntötte, hogy nem felel a hívásra.
A szomszédom kuncogni kezdett zavarában, és ő is az asztalra szegezte a pillantását, akárcsak én.
− Azok ott Edward és Emmett Cullen, meg Rosalie és Jasper Halé. Aki az előbb kiment, az Alice Cullen volt. Mindnyájan együtt laknak Dr. Cullennel és a feleségével − mondta suttogva.
Újra a szépséges fiúra pillantottam: most a tálcáját fixírozta, miközben hosszú, sápadt ujjaival darabokra tépkedett egy kiflit. A szája nagyon gyorsan mozgott, bár jóformán szét sem nyitotta tökéletes ajkait. A másik három még mindig a semmibe meredt, én mégis biztos voltam benne, hogy a bronzhajú fiú hozzájuk beszél, csak nagyon halkan.
Micsoda ódivatú neve van mindegyiknek, gondoltam. A nagyszüleink idejében voltak divatban... De talán itt még mindig divatosak − afféle kisvárosi nevek lennének? Végre eszembe jutott, hogy is hívják a mellettem ülő lányt: Jessicának. Hát neki például teljesen hétköznapi neve van. Otthon is két Jessica volt az osztályunkban.
− Nagyon... nagyon jól néznek ki − nyögtem ki nagy nehezen, tudván, hogy ez a leírás jócskán elmarad a valóságtól.
− Aha! − helyeselt Jessica, és újra felkuncogott. − De mind egymással járnak, már úgy értem, Emmett Roselie-val és Jasper Alice-szel. És együtt is laknak! − Jessica hangján érződött, mennyire felháborítja és megbotránkoztatja prűd kisvárosi lelkét ez a helyzet. Bár, őszintén szólva, ezen még Phoenixben is jót csámcsogtak volna a pletykafészkek.
− Melyik a két Cullen? − kérdeztem. − Nem tűnnek rokonoknak...
− Oh, mert nem is azok. Dr. Cullen igazából még nagyon fiatal, legfeljebb harmincéves, vagy talán még annyi sincs. Az összes gyereket adoptálták. A Hale-lány meg a fiú tényleg testvérek, sőt ikrek − a két szőke −, de őket is örökbe fogadták.
− Nem túl idősek az örökbefogadáshoz?
− Most már igen. Jasper és Rosalie tizennyolc körül lehetnek, de Mrs. Cullen neveli őket nyolcéves koruk óta. A nagynénjük vagy valami ilyesmi.
− Hát ez igazán rendes tőlük... hogy így gondoskodnak egy csomó gyerekről, amikor még ők maguk is olyan fiatalok, meg minden.
− Hát gondolom, igen ... − ismerte be Jessica kelletlenül. Az volt a benyomásom, hogy valami okból nem kedveli a doktort és a feleségét. A fogadott gyerekek felé vetett pillantásból ítélve, ez az ok alighanem a féltékenység lehetett. − Bár azt hiszem, Mrs. Cullennek nem lehet saját gyereke − tette hozzá, mintha ez sokat levonna az érdemeiből.
Miközben Jessicával beszélgettem, a pillantásom önkéntelenül vissza-visszatért ahhoz az asztalhoz, ahol ez a furcsa család ült. Továbbra is a falat bámulták, és nem ettek egy falatot sem.
− Mindig Forksban laktak? − kérdeztem. Alig hinném, gondoltam, különben biztosan feltűntek volna nekem valamelyik nyáron.
− Nem − felelte Jessica olyan hangsúllyal, mintha ezzel még a magamfajta Phoenixből szalajtott jöttmentnek is tisztában kéne lennie. − Két éve költöztek le ide valahonnét Alaszkából.
Elöntött az együttérzés és a megkönnyebbülés. Sajnáltam Cullenéket, mert hiába olyan gyönyörűek, mégiscsak kívülállók, szemlátomást nem fogadták be őket. De meg is könnyebbültem, hogy nem én vagyok itt az egyeden messziről jött ember, sőt a legérdekesebb sem, semmilyen szempontból.
Ahogy újra szemügyre vettem őket, az egyik Cullen, a legfiatalabb, fölnézett, és a tekintete találkozott az enyémmel. Az arca ezúttal leplezetlen kíváncsiságról árulkodott. Gyorsan elkaptam róla a szememet, de annyit még így is észrevettem, hogy mintha csalódást okoztam volna neki.
− A vörösesbarna hajú fiú, az melyik a három közül? − A szemem sarkából jól láttam, hogy még mindig engem néz. Igaz, nem bámult olyan meredten, mint a többi diák, viszont mintha kissé ingerült és türelmetlen lett volna a pillantása. Újra lesütöttem a szemem.
− Edward. Fantasztikusan néz ki, persze, de ne vesztegesd rá az idődet! Nem randizik senkivel! Úgy látszik, nincs itt olyan lány, aki megfelelne neki! − fanyalgott Jessica.
Tiszta ügy, savanyú a szőlő − gondoltam magamban. − Vajon mennyi ideje lehet, hogy Jessica hiába próbálkozott nála?
Az ajkamba haraptam, hogy elrejtsem a mosolyom. Aztán újra a bronzhajúra pillantottam. Most nem nézett felém, de abból a kevésből, amit láttam az arcából, úgy tűnt, mintha ő is mosolyogna.
Néhány perccel később mind a négyen felálltak az asztaltól. Feltűnően kecsesen mozogtak − még a nagydarab, izmos srác is. Nyugtalanító látvány volt. Az Edward nevű srác nem nézett többé rám.
Jóval tovább üldögéltem az ebédlőben Jessicával és a barátaival, mint ha egyedül ebédeltem volna. Hirtelen észbe kaptam: ha nem sietek, el fogok késni a következő órámról, méghozzá mindjárt az első napon! Szerencsére az egyik új ismerősömnek − tapintatosan emlékeztetett rá, hogy Angélának hívják − szintén biológia volt a következő órája. Némán igyekeztünk egymás mellett az osztályterem felé. Úgy látszott, ő is elég gátlásos.
Amikor beléptünk a terembe, Angela leült a helyére − pontosan ilyen táblával ellátott asztalok voltak a laborban a phoenixi iskolámban is. Angélának már volt szomszédja. Sőt, ami azt illeti, az összes asztalnál párban ültek már, kivéve egyetlenegyet. A középső padsorban megláttam Edward Cullent − megismertem a furcsa, bronzvörös hajáról −, őmellette volt az egyeden üres hely.
Miközben végigmentem a két padsor között, hogy bemutatkozzam a tanárnak, és aláírassam vele a cédulámat, lopva Edward Cullenre sandítottam. Amikor elmentem mellette, hirtelen megmerevedett ültében. Megint összeakadt a tekintetünk, és a lehető legfurcsább arckifejezéssel nézett rám: szinte sütött róla a düh.
Gyorsan, döbbenten elfordultam, éreztem, hogy megint elpirulok. Közben megbotlottam egy padlón heverő könyvben, és ha nem kapaszkodom meg az egyik asztalban, hasra vágódok. A padban ülő lány hangosan kuncogott.
Így közelről megállapíthattam, hogy a Cullen fiú szeme fekete − mint az éjszaka!
Mr. Banner aláírta a cédulámat, a kezembe nyomott egy könyvet és nem forszírozta a bemutatkozósdit. Láttam, jól kijövünk majd egymással. Persze nem volt más választása, odaküldött arra az egyeden üres helyre, ott a terem közepén. Odamentem, és lesütött szemmel ültem Edward Cullen mellé. Megrémített, hogy olyan ellenségesen nézett rám.
Kiraktam a könyvet magam elé. Nem néztem föl, de a szemem sarkából láttam, hogy megváltozik a tartása. Elhúzódott tőlem, kicsúszott a pad legszélére, és elhajolt, mintha valami kellemetlen szagot érezne. Feltűnés nélkül megszagoltam a hajamat. Eperillata volt, a kedvenc samponomtól. Csak nem ezt találja kellemetlennek? Előrehúztam a hajamat, a jobb vállamra, mintegy függönyt alkotva kettőnk között, és megpróbáltam a tanárra figyelni.
Sajnos a sejtanatómiát vettük éppen, amit már tanultam Phoenix-ben. De azért buzgón jegyzeteltem, addig se kellett felnéznem.
Nem tudtam megállni, hogy időnként oda ne sandítsak a mellettem ülő, különös alakra. Az egész biológiaóra alatt egyeden pillanatra sem lazított a tartásán, végig ugyanolyan feszesen ült a szék szélén, a lehető legmesszebbre húzódva tőlem. Láttam, hogy a bal térdén nyugvó kezét ökölbe szorítja, olyan erővel, hogy az inak tisztán kirajzolódtak a sápadt bőre alatt. Egyeden pillanatra sem engedett a merevsége. Fehér ingének hosszú ujját feltűrte a könyökéig, világos bőre alatt az alkarja meglepően kemény és izmos volt. Korántsem tűnt már olyan törékenynek, mint nagydarab bátyja mellett.
Ez az óra mintha sokkal tovább tartott volna a többinél. Hogy azért-e, mert végre a végéhez közeledett a nap, vagy azért, mert egyfolytában arra vártam, mikor lazul már el a padtársam ökölbe szorított keze? Ő továbbra is mozdulatlanul ült, sőt, mintha nem is lélegezne. Vajon mi baja lehet? Vagy mindig így viselkedik? Talán igazságtalan voltam az ebédnél Jessicával, amikor azt hittem, a csalódottság beszél belőle... Lehet, hogy nem is sértett hiúságból mondta, amit mondott?
Edward Cullen dühe nem nekem szól, döntöttem el. Hiszen nem is ismerjük egymást.
Megint ránéztem, de rögtön meg is bántam. Megint abba a dühtől izzó pillantásba ütköztem, fekete szeme teli undorral és ellenszenvvel. Összerezzentem, még messzebbre húzódtam tőle, és egészen odalapultam a székemhez, miközben átfutott az agyamon a mondás: „Ha a pillantásával ölni tudna...”
Abban a pillanatban kicsengettek. A hangos csengőszóra majd' kiestem a padból, Edward Cullen pedig már ki is csusszant az asztal mögül. Könnyedén fölállt − sokkal magasabb volt, mint hittem − hátat fordított nekem, és előbb kint volt az ajtón, minthogy bárki más megmoccanhatott volna.
Kővé dermedve, tátott szájjal bámultam utána. Hogy lehet ilyen undok? Ez nem igazság. Lassan összeszedegettem a holmimat, és közben megpróbáltam elfojtani a dühömet, mert attól féltem, elsírom magam. Úgy tűnik, valami rejtélyes okból az indulataim a könnycsatornáimmal állnak összeköttetésben. Ha dühös vagyok, rendszerint sírva fakadok, ami elég megalázó.
− Te Isabella Swan vagy, ugye? − kérdezte egy hang.
Fölnéztem, és egy csinos arcú, takarosan égnek meredő tincsekbe zselézett hajú fiú mosolygott rám. No lám, szerinte nincs kellemetlen szagom.
− Bella − javítottam ki mosolyogva.
− Engem Mike-nak hívnak.
− Szia, Mike!
− Segítsek megkeresni, hol lesz a következő órád?
− Az a helyzet, hogy tornaórám lesz. Azt hiszem, megtalálom a tornatermet.
− Nekem is tesim lesz! − közölte Mike, mint valami örömteli meglepetést, bár ez aligha nevezhető fantasztikus véletlennek egy ilyen kicsi iskolában.
Kettesben indultunk a tornaterembe. Mike nem volt éppenséggel szófukar − egész idő alatt be nem állt a szája, s ezzel megkönnyítette a helyzetemet. Ö Kaliforniában élt tízéves koráig, közölte, szóval nagyon is el tudja képzelni, mennyire hiányozhat itt nekem a napsütés. Kiderült, hogy angolra is együtt járunk. Ő volt a legkedvesebb az aznap szerzett, új ismerőseim közül.
De amikor beléptünk a tornaterembe, azt kérdezte:
− Hát Edward Cullennel mit műveltél? Megszúrtad egy gombostűvel, vagy mi? Még sose láttam ilyen morcosnak!
Megborzongtam. Szóval nemcsak én vettem észre... És ezek szerint Edward Cullen máskor egyáltalán nem így viselkedik. Úgy döntöttem, adom a hülyét.
− Arra a fiúra gondolsz, aki mellettem ült biológián? − kérdeztem.
− Aha − felelte. − Úgy festett, mint akinek fáj valamije, vagy ilyesmi.
− Fogalmam sincs, mi baja volt − vontam meg a vállam. − Egy sőt sem beszéltünk egymással.
− Fura egy srác... − Mike továbbra is ott téblábolt, ahelyett, hogy elindult volna a fiúöltözőbe. − Ha engem érne akkora szerencse, hogy melletted ülhetek, egészen biztosan megszólítalak!
Rámosolyogtam, aztán besétáltam a lányöltöző ajtaján. Ez a srác igazán kedves, és szemlátomást tetszem neki. De ez kevés ahhoz, hogy eloszlassa az ingerültségemet.
Clapp edző, a tornatanár talált nekem egy megfelelő méretű tornadresszt, de ma még nem kellett belebújnom. Otthon csak két évig volt kötelező a testnevelés. Itt négy évig. Semmi kétség, Forks az én földi poklom.
Odabent négy röplabdameccs folyt párhuzamosan. Ahogy eszembe jutott, hány balesetet szenvedtem − és okoztam − már röplabdázás közben, hányinger fogott el.
Végre kicsengettek. Az irodához sétáltam, hogy leadjam a papírjaimat. Az eső már elállt, de a szél most erősebb és hidegebb volt, mint reggel. Keresztbe fontam a karom, hogy megmelengessem magam.
Amikor beléptem a jó meleg irodába, kis híján sarkon fordultam.
Edward Cullen ácsorgott az ügyintéző íróasztalánál. Már messziről feltűnt borzas, bronzszínű haja. Szerencsére nem vett tudomást az érkezésemről, így az iroda hátsó falához lapulva vártam, hogy sorra kerüljek.
Edward Cullen halk, bársonyos hangon győzködte az íróasztal mögött ülő nőt. Elcsíptem a beszélgetésükből egy-két szót, és mindjárt tudtam, miről vitatkoznak. Edward Cullen megpróbálta áttenni a biológiaóráját valamikorra máskorra − bármikorra.
Egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy mindez miattam történik. Valami más oka kell hogy legyen, gondoltam, valami olyasmi, ami még azelőtt történt, hogy én beléptem volna a biológiaterembe. Valami még korábban feldühíthette, azért vágott olyan képet. Lehetetlen, hogy ez a vadidegen minden előzmény nélkül ennyire utáljon...
Az ajtó újra kinyílt, hideg szélroham tört be a szobába, megzörgette a papírokat az íróasztalon, és a hajamat az arcomba fújta. A belépő lány egyenesen az íróasztalhoz ment, bedobott egy cédulát a drótkosárba, és távozott. De láttam, hogy Edward Cullen háta megmerevedik: lassan megfordult, és átható, gyűlölettől izzó pillantással meredt rám − az arca hihetetlenül, képtelenül gyönyörű volt. Egy pillanatra valódi rettegés hullámzott végig a testemen, a karomon fölmeredtek a szőrszálak. Edward Cullen szeme mindössze egyeden, futó pillanatig időzött rajtam, de jobban reszkettem tőle, mint a jeges széltől. Aztán visszafordult az ügyintézőhöz:
− Hagyjuk, felejtse el! − mondta sietősen, bársonyos hangján. − Belátom, hogy lehetetlen. Nagyon köszönöm, hogy segíteni próbált!
Azzal ügyet sem vetve rám sarkon fordult, és már ott sem volt. Sután odaballagtam az íróasztalhoz, ezúttal nem lángvörös, hanem falfehér arccal, és odaadtam az aláírt papíromat.
− Hogy telt az első nap, kedvesem? − anyáskodott az ügyintéző.
− Remekül − hazudtam elhalóan. A nő nem úgy festett, mintha elhitte volna.
Mire visszaértem a kocsimhoz, jóformán kiürült a parkoló. Az autóban biztonságban éreztem magam, még mindig ez volt a legott-honosabb hely számomra ebben a nedves és zöld porfészekben. Egy darabig csak ültem, és üveges szemmel bámultam ki a szélvédőn. De rövidesen fázni kezdtem, és kénytelen voltam bekapcsolni a fűtést. Elfordítottam a slusszkulcsot, és a motor bömbölve életre kelt. Charlie háza felé menet egész úton a könnyeimmel küszködtem.
Van egy kisváros az Olimpia-félszigeten, Washington állam északnyugati részén, Forksnak hívják, és fölötte jóformán mindig felhős az ég. Ebben a jelentéktelen városban többet esik az eső, mint bárhol másutt az Államokban. Ebből a kisvárosból, ebből a komor, örökös félhomályból menekült el velem anyám, amikor még csak néhány hónapos voltam. Ebben a városban kellett töltenem minden nyárból egy teljes hónapot, egészen tizennégy éves koromig. Akkor viszont végre a sarkamra álltam: én többé be nem teszem a lábamat Forksba! így az utóbbi három, nyáron Charlie, az apám két hétre Kaliforniába vitt nyaralni.
És most mégis Forksba tartottam − pedig a puszta gondolattól is borsódzott a hátam. Utáltam Forksot.
Phoenixet viszont szerettem. Szerettem a napsütést és a perzselő hőséget. Szerettem ezt a nyüzsgő, rohamosan terjeszkedő várost.
− Bella − mondta Anyu (úgy körülbelül ezredszer), mielőtt fölszálltam volna a gépre −, nem muszáj menned, ha nem akarsz!
Anyámmal rettentően hasonlítunk egymásra, csak éppen neki rövid a haja, és két nevetőránc húzódik az orrától a szájáig. Ahogy belenéztem gyerekesen tágra nyílt szemébe, hirtelen rám tört a pánik. Hogy juthatott eszembe, magára hagyni az én csupa szív, ki-számíthatatlan, kelekótya anyámat? Hogy fog egyedül boldogulni? Igaz, most már itt van neki Phil, úgyhogy a számlákat alighanem ki tudja fizetni, lesz kaja a hűtőben, benzin a kocsiban, és lesz kit felhívnia, ha eltéved, de azért mégis...
− De hát én menni akarok! − Sose hazudtam valami ügyesen, de ezt a hazugságot az utóbbi időben olyan gyakran mondogattam, hogy mostanra már egész hihetően hangzott.
− Mondd meg Charlie-nak, hogy üdvözlöm!
− Megmondom.
− Rövidesen találkozunk! − bizonygatta. − Bármikor hazajöhetsz, amikor kedved tartja! Csak szólj, ha úgy érzed, szükséged van rám, és én azonnal jövök! − ígérte, de én láttam a szemében, mekkora áldozat a részéről már a puszta ígéret is.
− Miattam nem kell aggódnod! − vágtam közbe. − Remekül megleszek Charlie-val. Szeretlek, Anyu!
Egy pillanatra szorosan magához ölelt, aztán hagyta, hogy felszálljak a gépre.
Phoenixtől Seattle-ig négy óra repülővel, aztán át kell szállni egy kis helyi járatra, amivel egy óra az út Port Angelesig, onnét pedig még egy újabb óra autón, míg az ember Forksba ér. A repülés egyáltalán nem aggasztott: az egyórás autóút Charlie-val annál inkább...
Charlie tulajdonképpen nagyon klasszul viselkedett. Úgy tűnt, őszintén örül annak, hogy életemben először viszonylag hosszú ideig nála fogok lakni. Már be is íratott az ottani középiskolába, és megígérte, hogy segít nekem autót keríteni.
De azért mégis fura lesz Charlie-val − gondoltam.
Egyikünket sem lehet bőbeszédűséggel vádolni, ráadásul fogalmam sincs, miről társaloghatnánk. Nyilvánvalóan elképesztette a döntésem − akárcsak régen az anyám, én sem csináltam titkot belőle, mennyire utálom Forksot.
Esett, amikor leszálltunk Port Angelesben. Az esőt tekinthettem volna rossz előjelnek is − de nem annak tekintettem, csak egyszerűen elkerülhetetlennek. A napsütéstől már Phoenixben elbúcsúztam.
Charlie a járőrkocsival jött elém. Erre is számítottam. Charlie a forksi jónép számára egyszerűen csak Swan rendőrfőnök. Nem túl virágos anyagi helyzetem ellenére főleg azért ragaszkodtam saját autóhoz, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó olyan kocsiban furikázni, amelyiknek piros-kék villogó van a tetején és mindenki csigalassúsággal kezd araszolni, ha feltűnik valahol!
Charlie ügyetlenül, fél karral megölelt, amikor lebotorkáltam a gépről, és kis híján hasra estem a lépcsőn.
− Jó, hogy itt vagy, Bells! − mondta mosolyogva, miközben gépiesen utánam kapott, nehogy elvágódjak. − Nem sokat változtál. Hogy van Renée?
− Anyu jól van. Én is örülök, hogy itt lehetek veled, Apu! − Szemtől szembe nem szólíthattam Charlie-nak.
Nem volt sok csomagom. Az arizonai cuccaim nagy része túl lenge Washington államhoz. Anyámmal felturbóztuk kicsit a ruhatáramat, vettünk pár téli holmit, de még így szegényes lett a poggyászom: simán elfért a járőrkocsi csomagtartójában.
− Találtam egy pont neked való, jó kis kocsit. És igazán olcsó is − közölte Charlie, amikor bekapcsoltuk az övet.
− Milyen kocsit? − Ez a „pont neked való” gyanakvóvá tett. Vajon miért nem úgy mondta, hogy „találtam egy jó kis kocsit”?
− Hát igazából egy furgon, egy Chevy.
− Na és hol szerezted?
− Emlékszel Billy Blackre, aki a La Pushban lakik? − La Push egy kis indián rezervátum a tengerparton.
− Nem.
− Nyaranta párszor együtt horgászott velünk − próbált segíteni Charlie a memóriámnak.
Így már érthető, miért nem emlékszem. Mindig is jó voltam abban, hogy elsikáljam az agyamban a fájdalmas és fölösleges emlékeket.
− Most tolószékbe került − folytatta Charlie, amikor nem válaszoltam −, úgyhogy nem vezethet többé, és fölajánlotta, hogy olcsón eladja nekem a furgonját.
− Hány éves az a kocsi? − Láttam Charlie arcán, hogy azt remélte, ezt a kérdést nem fogom feszegetni.
− Hát tudod, Billy rengeteget bütykölte... Úgyhogy valójában mindössze pár éves.
Szívből reméltem, nem tart olyan ütődöttnek, hogy beérjem ennyivel.
− Mikor is vette?
− 1984-ben, ha jól emlékszem.
− És újonnan?
− Nem, ami azt illeti, használtan. Azt hiszem, a hatvanas évek elején lehetett új... vagy legfeljebb az ötvenes évek végén − tette hozzá alázatosan.
− A fenébe is, Apu, én nem igazán értek az autókhoz. Nem fogom tudni megjavítani, ha elromlik benne valami, és nem lesz pénzem szerelőre...
− Ugyan már, Bella, az a járgány prímán működik. Ma már nem is gyártanak ilyeneket.
A járgány, gondoltam magamban... Úgy látszik, rejlenek benne bizonyos lehetőségek − legalábbis a beceneve már megvan.
− Azt mondod, olcsó. Mégis, mennyire? − Nem mintha az anyagiakat tekintve módomban állt volna sokat variálni.
− Hát, szívem, az a helyzet, hogy lényegében már meg is vettem neked... Ajándékba kapod tőlem, a hazatérésed örömére! − Charlie reménykedve pislogott rám.
Ingyen járgány! Ez igen!
− Igazán nem kellett volna, Apu! Bár tényleg akartam venni magamnak egy kocsit!
− Nem nagy ügy. Csak szeretném, ha jól éreznéd itt magad... − mondta, és közben mereven maga elé nézett az útra. Charlie-nak mindig is nehezére esett kimutatnia az érzéseit. Ezt tőle örököltem, így hát én is mereven magam elé bámulva válaszoltam.
− Ez roppant kedves tőled, Apu! Kösz szépen! Tényleg nagyon hálás vagyok... − Azt nem tettem hozzá, hogy kábé nulla az esélye annak, hogy én jól érezzem magam Forksban. Minek szenvedjen ő is velem? Különben meg ajándék furgonnak ne nézd a fogát − vagy a motorját.
− Aha, igen. Örülök, hogy örülsz − motyogta, mert zavarba hozta a hálálkodásom.
Váltottunk még néhány szót az időjárásról, megállapítottuk, hogy esik az eső, és ezzel nagyjából le is tudtuk a társalgást. Ettől kezdve némán bámultunk ki a kocsi ablakán.
A táj persze gyönyörű volt: ezt hiába is tagadnám. Minden zöldben játszott: a fák, a törzsüket borító moha, a lombsátor, a páfránnyal benőtt talaj. Még a levegő is zölden szűrődött át a falevelek között.
Túlságosan zöld itt minden − mint valami idegen bolygón.
Végül megérkeztünk Charlie-hoz. Még mindig abban a két hálószobás házban lakott, amelyet még anyámmal vásároltak a házasságuk korai szakaszában. Másféle szakasza nem is volt a házasságuknak − csak korai. A soha nem változó ház előtt parkolt az én új − pontosabban, az én számomra új − furgonom. Fakóvörös autó, nagy, legömbölyített sárvédővel és kerek reflektorral. Legnagyobb meglepetésemre azonnal beleszerettem. Arról persze fogalmam sem lehetett, hogyan működik majd, de el tudtam képzelni magamat benne. Ráadásul az az elpusztíthatatlan fajta, tömör vasjárgány volt, amelyik simán, egyetlen karcolás nélkül kerül ki a karambolból, miközben a másik kocsi darabokra esik.
− Jaj, Apu, ez csodás! Imádom! Koszi! − A holnapi napom talán mégse lesz annyira borzalmas, mint hittem. Legalább megúsztam annak eldöntését, hogy vagy kutyagolok az esőben két mérföldet az iskoláig, vagy belenyugszom, hogy a rendőrfőnök szolgálati cirkálójával furikázzak.
− Örülök, hogy tetszik! − krákogott Charlie, már megint zavarban.
Elég volt egyszer fordulnom, hogy az összes holmimat behordjam. Az előkertre néző nyugati hálószobába cuccoltam. Ez volt az én szobám, amióta megszülettem. A hajópadló, a világoskék falak, a csúcsos mennyezet, a megsárgult csipkefüggönyök az ablakon − mindez része volt a gyerekkoromnak. A berendezés mindössze annyit változott, hogy Charlie idővel egy rendes ágyra cserélte a rácsos babaágyat és betett egy íróasztalt, amelyen most egy használtan vásárolt számítógép terpeszkedett. A modemből vezeték tekergett a legközelebbi telefoncsatlakozóhoz. Anyám ötlete volt a gép, mondván, hogy így könnyebben tudjuk tartani a kapcsolatot. De a kisbaba koromból ismerős hintaszék még mindig ott állt a sarokban.
Az emeleti egyetlen apró fürdőszobán meg kellett osztoznunk Charlie-val. Igyekeztem minél kevesebbet problémázni ezen.
Charlie-ban többek között az a jó, hogy soha nem lábatlankodik feleslegesen az ember körül. Hagyta, hogy nyugodtan kicsomagoljak és berendezkedjek − na ez az, amire anyám képtelen lett volna. Jó volt, hogy egyedül lehettem, nem kellett egyfolytában vigyorognom és elégedett képet vágnom, zavartalanul bambulhattam kifelé az ablakon a szakadó esőbe, és még egy-két könnycseppet is megengedhettem magamnak. Egy olyan igazi, kiadós síráshoz egyelőre nem volt hangulatom. Ezt lefekvés utánra tartogattam, amikor majd a másnap reggel miatt is görcsölhetek.
Legnagyobb rémületemre a Forksi Középiskolának mindössze háromszázötvenhét − most már háromszázötvennyolc − tanulója volt. Phoenixben csak az alsóbb osztályokba hétszázan jártak. Az itteniek mind együtt nőttek fel − sőt, már a nagypapáik is az oviból ismerték egymást. Én leszek köztük az új lány a nagyvárosból, a látványosság, az ötlábú borjú...
Talán ha úgy néznék ki, ahogy az ember egy phoenixi lányt elképzel, akkor a helyzetet még az előnyömre is fordíthatnám. Csakhogy a külsőm alapján engem sehová nem lehet besorolni. Barnára sült, sportos és szőke lánynak kéne lennem, aki remekül röplabdázik, vagy legalább egy pompom-girlnek, hisz ezek a dolgok illenek olyasvalakihez, aki élete java részét a napsütötte völgyben töltötte.
Ezzel szemben az én bőröm az örökös napsütés ellenére is elefántcsont fehérségű, és a kék szem, szőke haj sem stimmel. A szemem sötétbarna, a hajam gesztenyeszínű. Mindig is vékony voltam, de annak is lágy, szóval, nem valami atlétikus. Ráadásul koordinációs problémáim vannak, a szemem és a kezem nem képes igazán összedolgozni, úgyhogy bármiféle sporttal próbálkoztam, mindig alaposan beégtem, ön- és közveszélyesnek bizonyultam.
Amikor elrakosgattam a ruháimat az öreg fenyőfa sublótba, fogtam a neszesszeremet, és zuhanyozni vonultam a közös fürdőszobába. Miközben összekócolódott, nyirkos hajamat átkeféltem, az arcomat nézegettem a tükörben. Lehet, hogy a világítás tette, de úgy láttam, máris sápadtabb, egészségtelenebb színem van, mint Phoenixben. A bőröm akár szépnek is mondható − nagyon tiszta és áttetszően sima −, de színtelen. Fehér voltam, mint a fal.
Miközben szembenéztem sápadt tükörképemmel, kénytelen voltam beismerni, hogy hazudtam magamnak. Nem igaz, hogy csak a külsőm miatt nem illek sehová. És ha nem találtam a helyem egy olyan iskolában, ahová háromezer gyerek járt, milyen esélyem van itt?
Nem könnyen kötök kapcsolatot a kortársaimmal. Igazság szerint egyáltalán senkivel sem. Anyámhoz például közelebb érzem magam, mint bárkihez ezen a planétán, és mégis, vele se voltunk igazán soha ugyanazon a hullámhosszon. Néha már arra gondoltam, talán az én szemem nem is ugyanazokat a dolgokat látja, mint a többi emberé. Lehet, hogy az agyam nem úgy működik, mint másoké?
De mindegy is, mi az oka. Egyedül az a fontos, ami ebből következik. És a holnapi nap még csak a kezdet lesz!
Éjszaka sírtam egy sort, aztán abbahagytam, mégsem tudtam elaludni. Az ember azt hinné, idővel hozzászokik, hogy örökösen hallja az eső és a szél sustorgását a háztetőn, de nem. A fejemre húztam a kifakult, öreg takarót, és később még a párnát is. De csak éjfél után tudtam elaludni, amikor az eső elcsendesült.
Reggel az ablakból csak sűrű ködöt láttam, rögvest a klausztrofóbia kerülgetett. Itt soha nem lehet látni az eget. Mintha egy ketrecbe lennék bezárva.
Charlie-val csendesen megreggeliztünk. Sok szerencsét kívánt az új iskolához. Megköszöntem, de arra gondoltam, hogy nem a megfelelő személyre pazarolja a szerencsekívánatait. Engem a szerencse általában nagy ívben elkerül. Charlie indult el először, a rendőrőrsre − neki az jelentette a feleséget és a családot. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, leültem az öreg, négyszögletű tölgyfaasztal mellé a három össze nem illő szék egyikére, és körülnéztem a kis konyhában: néztem a sötét fa falburkolatot, a kanárisárga konyhaszekrényeket és a fehér linóleumpadlót. Semmi nem változott. A konyhaszekrényeket még anyám festette sárgára tizennyolc évvel ezelőtt, hogy egy kis napsütést csempésszen a házba. A szomszédos, zsebkendőnyi nappaliban a parányi kandalló fölött egy sor fénykép függött a falon. Az első Anyu és Charlie esküvői képe volt Las Vegasból, aztán következtünk mi hárman a kórházban, közvetlenül a születésem után − ezt a képet egy segítőkész ápolónő csinálta −, aztán az én iskolai képeim hosszú sora, egészen tavalyig. Eléggé lehangoló látvány volt − el is határoztam, hogy rábeszélem Charlie-t, rakja el őket valahová, amíg itt lakom.
A házban minden arról tanúskodott, hogy Charlie máig sem tudta elfelejteni a mamámat. Kényelmeden érzés.
Nem akartam túl korán beérni az iskolába, de a házban sem bírtam tovább. Fölvettem a dzsekimet, mint valami vegyvédelmi köpenyt, és kiléptem az esőbe.
Az eső már csak szemerkélt, így kivételesen nem áztam bőrig, amíg kihalásztam a kulcsot állandó rejtekhelyéről, az ajtó fölött húzódó ereszcsatornából és bezártam az ajtót. Az új, vízhatlan csizmám idegesítően cuppogott: hiányzott a talpam alatt nyikorgó kavics megszokott hangja. Először arra gondoltam, egy darabig még álldogálok és gyönyörködöm a járgányomban, de aztán mégis sietősre fogtam, hogy mielőbb kikerüljek a körülöttem kavargó ködös nyirokból, amely még a kapucnim alá is beszivárgott.
A kocsi belseje viszont kellemesen száraz volt. Billy vagy Charlie szemlátomást alaposan kitakarította, de azért a barna, kárpitozott ülésnek még mindig enyhe dohány-, benzin- és borsmentaszaga volt. A motor, nagy megkönnyebbülésemre, azonnal beindult, igaz, jó hangosan, és a továbbiakban is teljes hangerővel dübörgött. De hát egy ilyen vén csotrogánynak lehet valami szépséghibája... Ráadásul az ősöreg rádió is működött, ezt már igazán több, mint amit reméltem.
Az iskolát könnyen megtaláltam, pedig még soha nem jártam ott. Mint minden más épület, ez is ott állt közvetlenül a főút mellett. Első ránézésre senki meg nem mondta volna róla, hogy iskola. Ha nincs ott a tábla, Forksi Középiskola felirattal, simán elmegyek mellette. Úgy festett, mint egy gesztenyevörös téglából épített lakópark. Szinte elveszett a rengeteg bokor meg fa között. Hol van itt, kérem, az állami intézmény-jelleg, nosztalgiáztam. Hol maradnak a drótkerítések és a fémdetektorok?
Leparkoltam az első épület előtt, amelynek bejárata fölött egy kis táblán ez állt: TANULMÁNYI IRODA. Az enyémen kívül egyeden kocsit sem láttam, úgyhogy itt nyilván tilos a parkolás, gondoltam, de azért úgy döntöttem, inkább bemegyek eligazításért, mint hogy itt körözzek az esőben, mint valami idióta. Kelletlenül szálltam ki a, meleg vezetőfülkéből, és végigmentem a sötét sövényekkel szegélyezett, kikövezett ösvényen. Mély lélegzetet vettem, aztán benyitottam.
Odabenn nagyon világos volt, és melegebb, mint reméltem. A szűk kis iroda várórészében párnázott, összehajtható székek álltak a narancssárgával pöttyözött padlószőnyegen, a falak teliragasztva hirdetésekkel és oklevelekkel. Egy nagy falióra hangosan ketyegett. Mindenütt különféle növények zöldelltek nagy műanyag cserepekben, mintha az iroda lakója kevesellné az odakinn burjánzó vegetációt. A helyiséget kettészelő hosszú pulton töménytelen, iratokkal teli, élénk színű cetlikkel felcímkézett kosár sorakozott. A pult mögött három íróasztal, az egyiknél nagydarab, vörös hajú, szemüveges nő ült. Sötétlila pólót viselt, amitől én tüstént túlöltözöttnek éreztem magam.
A vörös hajú nő felnézett:
− Segíthetek valamiben?
− Isabella Swan vagyok − közöltem vele, és a nő szeme felvillant: nyilván tudta, hogy ki vagyok. Kétségkívül vártak már, és alaposan ki is tárgyaltak. A rendőrfőnök csapodár exfeleségének a lánya hazatér a szülővárosába...
− Ó, hát persze! − mondta a nő. Turkálni kezdett az íróasztalán tornyosuló, ingatag irathalom közt, míg csak meg nem találta, amit keresett. − Tessék, itt az órarended meg az iskola térképe!
Azzal leterített néhány papírlapot elém a pultra, és mutogatni kezdett.
Sorra vette az óráimat, berajzolta a térképre, milyen útvonalon közelíthetem meg a leggyorsabban az egyes osztálytermeket, és adott egy papírt, hogy írassam alá az összes tanárral, és hozzam vissza neki a nap végén. Rám mosolygott, és akárcsak Charlie, ő is közölte, reméli, hogy jól érzem majd magam itt Forksban. Visszamosolyogtam, olyan meggyőzően, ahogy csak bírtam.
A járgányomhoz érve láttam, hogy lassanként a többi diák is szállingózik. Besoroltam a többi kocsi közé, és megkerültem az iskolaépületet. Örömmel láttam, hogy a legtöbb autó még az enyémnél is öregebb, sehol egyeden elegáns autócsoda. Otthon, Phoenixben a Paradise Valley-negyedben laktunk, az olcsóbb bérháztömbök egyikében, mégis mindennapos látványnak számított, hogy pár vadiúj Mercedes vagy Porsche áll a diákoknak fenntartott parkolóban. Itt a legdrágább kocsi egy csillogó Volvo volt, ki is rítt a többi közül. De azért az első szabad helyre beparkoltam, nehogy a motordübörgéssel fölhívjam magamra a figyelmet.
Áttanulmányoztam a térképet, próbáltam megjegyezni az útvonalakat, mert nem akartam egész nap térképpel a kezemben kóvályogni. Minden holmimat belegyömöszöltem a táskámba, a vállamra vetettem a szíját, és nagy levegőt vettem. Fog ez menni, hazudtam magamnak minden meggyőződés nélkül. Végtére is nem fognak megenni... Kifújtam a levegőt, és kiszálltam a kocsiból.
Az arcomba húzott kapucnival elvegyültem a járdán nyüzsgő tizenéves diákok között. Megkönnyebbülten láttam, hogy az én egyszerű, fekete dzsekim csöppet sem üt el a többiekétől.
Megkerültem a menza épületét, és kiszúrtam a hármas számú épületet. A keleti sarkán egy fehér négyszögbe nagy, fekete 3-ast pingáltak. Az ajtó felé közeledve éreztem, hogy kezdem kapkodva szedni a levegőt. Megpróbáltam visszatartani a lélegzetemet, miközben két uniszex esőköpeny nyomában beléptem az ajtón.
Az osztályterem nem volt valami nagy. Az előttem haladó két diák megállt, hogy fölakassza a kabátját a falon sorakozó fogasok egyikére. Követtem a példájukat. Mind a kettő lány volt. Az egyik egy porcelánfehér arcú szőke, a másik is sápatag, de világosbarna hajú. Legalább a bőröm színe nem lesz feltűnő.
Odavittem az aláírandó cédulámat a tanárnak, egy magas, kopaszodó férfinak, egy bizonyos Mr. Masonnak. Legalábbis ez a név állt az íróasztalán elhelyezett névtáblán. Amikor meglátta a nevemet, rám bámult − ez nem sok jót ígért a jövőre nézve −, én pedig természetesen pipacsvörös lettem. De legalább rögtön hátraküldött egy üres padba, anélkül, hogy bemutatott volna a többieknek, így, hogy leghátul ültem, új osztálytársaim nem egykönnyen tudtak megbámulni, de azért megoldották valahogy. Én makacsul az olvasmánylistára szegeztem a tekintetemet, amit a tanártól kaptam. A szokásos lista volt, csak a legalapvetőbb szerzők szerepeltek rajta: Bronte, Shakespeare, Chaucer. Már mindet olvastam. Ez megnyugtató volt... és unalmas. Azon töprengtem, vajon Anyu hajlandó lesz-e elküldeni nekem a régi dolgozataimmal teli dossziét, vagy kijelenti, hogy ez csalás lenne... Gondolatban a legváltozatosabb érvekkel próbáltam meggyőzni anyámat, miközben a tanár vontatott orrhangján tovább magyarázott.
Amikor megszólalt a csengő zümmögő hangja, a szomszédos padsorból odahajolt hozzám egy nyurga srác − pattanásos bőre volt, és olajosan fénylő haja −, és megszólított:
− Te Isabella Swan vagy, ugye? − Úgy festett, mint valami buzgó kiscserkész, aki tagja a sakk-körnek, és „ahol tud, segít”.
− Bella − helyesbítettem. Mire hárompadnyi sugarú körben mindenki felém fordult.
− Hol lesz a következő órád? − kérdezte a fekete hajú kiscserkész. Elő kellett kotornom a táskámból az órarendemet.
− Ohm... Állampolgári ismeretek, Jeffersonnal, a hatos épületben.
Bármerre néztem, kíváncsi szemek néztek vissza rám.
− Nekem a négyesbe kell mennem, úgyhogy megmutathatom neked az utat... − Mondom, hogy kiscserkész. − Ericnek hívnak − tette hozzá.
Óvatosan elmosolyodtam.
− Koszi, Eric!
Fölvettük a dzsekinket és nekivágtunk az esőnek, merthogy időközben szakadni kezdett. Néhányan a nyomunkba szegődtek és szorosan mögöttünk lépkedtek − le mertem volna fogadni, hogy csak hallgatózni akartak. Vagy rajtam tört ki a paranoia, gondoltam.
− Hát ez itt egy kicsit más, mint Phoenix, mi? − kérdezte a srác.
− Nagyon.
− Ott nem esik ennyit, igaz?
− Úgy háromszor-négyszer egy évben.
− Tyűha, el sem tudom képzelni, az milyen lehet − morfondírozott.
− Száraz − világosítottam fel.
− Azzal együtt, nem vagy valami nagyon lesülve...
− Anyám félig albínó − közöltem.
Aggodalmasan fürkészte az arcomat, és én felsóhajtottam. Úgy látszik, a túl sok eső kedvezőtlenül hat a humorérzékre. Még eltöltök itt pár hónapot, és én is tök süket leszek az iróniára...
Megkerültük a menzát, és már ott is voltunk a déli épületszárnynál, a tornaterem mellett. Eric egészen az ajtóig kísért, bár a bejárat fölött világosan látható volt a nagy hatos.
− Hát akkor sok szerencsét! − mondta, amikor a kezemet a kilincsre tettem. − Talán lesz más közös óránk is... − tette hozzá reménykedve.
Halványan rámosolyogtam, és beléptem.
A délelőtt további része nagyjából ugyanígy telt. Csak a matekórán parancsolt rám a tanár, Mr. Varner − akit már csak a tantárgya miatt is utáltam volna −, hogy álljak ki az osztály elé, és mutatkozzam be. Én persze dadogtam, elpirultam, és elbotlottam a saját lábamban, miközben a helyemre mentem.
A második után már minden órán találtam néhány ismerős arcot. Mindenütt akadt valaki, aki bátrabb volt a többieknél, és bemutatkozott, majd megkérdezte, hogy tetszik Forks. Megpróbáltam diplomatikusan válaszolni, de többnyire folyékonyan hazudtam. De legalább egyszer sem volt szükségem a térképre.
A matekon és a spanyolon ugyanaz a lány ült mellettem, és délben, amikor elindultam a menzára, csatlakozott hozzám. Apró termetű lány volt, még az én 165 centimhez képest is, de fékezhetedenül göndörödő, sötét haja eltüntette a különbség jó részét. A nevére nem emlékeztem, úgyhogy csak mosolyogtam és bólogattam, miközben a tanárokról és az órákról fecsegett. Meg sem próbáltam követni, miről beszél.
Egy zsúfolt asztal egyik végében ültünk le, a barátai mellé, akiket mind be is mutatott nekem, bár én azonnal elfelejtettem a nevüket, amint kimondták. Úgy láttam, a barátainak roppantul imponál, hogy meg mert szólítani. Eric, az a fiú, akit az angolóráról ismertem, odaintegetett nekem a terem másik végéből.
Itt az ebédlőben, miközben hét kíváncsi idegennel próbáltam társalogni, itt pillantottam meg őket először.
A sarokban ültek, a lehető legmesszebb tőlem, a hosszú helyiség túlsó végében. Öten voltak. Beszélgettek, de enni nem ettek egy falatot sem, pedig mindegyikük előtt ott volt a tálca az érintetlen ennivalóval. Ők nem bámultak úgy meg, mint a többi diák, így nyugodtan szemügyre vehettem őket, nem kellett attól félnem, hogy a szemem egy másik, feltűnően kíváncsi szempárba ütközik. De nem ezért figyeltem fel rájuk.
Voltaképpen egy csöppet sem hasonlítottak egymáshoz. A három fiú közül az egyik nagydarab volt, izmos, mint egy súlyemelő, a haja sötét és göndör. A másik magasabb és soványabb, de azért ő is izmos, a haja mézszőke. A harmadik vékonyabb és nyúlánkabb volt náluk, kócos haja bronzvörös. Fiatalabbnak tűnt, mint a másik kettő, akikről nem gondoltam volna, hogy középiskolás diákok, inkább tűntek főiskolásoknak vagy éppen tanárnak.
A két lány meg nem is különbözhetett volna jobban. A magasabbik szoborszépségű volt, olyan csodálatos alakkal, amilyet a legújabb fürdőruha trendet bemutató Sportmagazin címlapján lehet látni. Az effajta szépségnek elég belépnie egy szobába ahhoz, hogy minden lánynak porba hulljon az önbizalma. Aranyszőke haja lágy hullámokban omlott le a háta közepéig. Az alacsonyabb lányban volt valami koboldszerű: rendkívül vékony volt, az arcvonásai finomak. Hollófekete haja rövidre nyírt tincsekben meredezett szanaszét.
És mégis, annyira hasonlítottak egymásra! Mindegyikük arca krétafehér. Nem volt náluk sápadtabb diák ebben a naptalan városban. Sápadtabbak voltak, mint én, az albínó. És mindegyiküknek sötét szeme volt, hiába különbözött a hajuk színe. Szemük alatt sötét karikák − lilás, véraláfutás-színű karikák. Mintha álmatlanságban szenvednének, vagy éppen felgyógyulóban lennének egy kiadós orrtörésből. Ámbár az orruk, akárcsak minden arcvonásuk, egyenes volt, határozott vonalú és tökéletes.
De nem ezért nem bírtam levenni róluk a szememet.
Hanem azért, mert az arcuk, egymástól annyira különböző és mégis annyira hasonló arcuk elképesztően, embertelenül gyönyörű volt. Sose hittem volna, hogy ilyen arcok léteznek a valóságban is, nemcsak valami csillogó-villogó divatmagazin oldalain. Vagy talán az angyaloknak lehet ilyen arcuk valamelyik régi festő képein.
Nehéz lett volna megmondani, melyikük a legszebb − talán a fantasztikus, szőke lány, vagy a bronzvörös hajú fiú...
Úgy láttam, mindnyájan maguk elé merednek − nem néztek sem egymásra, sem a többi diákra, sem semmi egyébre. Miközben néztem őket, az alacsony lány fölállt, fogta a tálcáját − rajta egy bontatlan dobozos üdítő és egy érintetlen alma −, fürgén és kecsesen megindult, mint egy manöken a kifutón. Én meg csak néztem álmélkodva, amint ruganyos, táncos léptekkel a kisablakig sétál, belöki rajta a tálcát, aztán hihetetlen gyorsan kicsusszan a hátsó ajtón. Villámgyorsan visszafordultam a másik négy felé, akik csak ültek ott tovább, mintha mi sem történt volna.
− Hát ezek meg kicsodák? − kérdeztem a lánytól, akivel együtt jártunk spanyolra, bár a nevére nem emlékeztem.
Fölemelkedett, hogy lássa, kikről beszélek − bár szerintem a hangsúlyomból már kitalálta −, amikor az egyik fiú − az, amelyik vékonyabb, kisfiúsabb és valószínűleg fiatalabb volt a másik kettőnél − hirtelen odanézett. A fiú egy másodperc töredékéig a szomszédomat nézte, aztán sötét szeme megrebbent, és a pillantása találkozott az enyémmel.
Gyorsan elfordította a tekintetét. Gyorsabban, mint ahogy nekem sikerült, bár én zavaromban azonnal lesütöttem a szememet. Abban a villanásnyi időben, amíg rajtunk időzött a tekintete, az arca teljesen közömbös volt − mintha a nevén szólította volna valaki, ő pedig önkéntelenül felkapja a fejét, pedig már előre eldöntötte, hogy nem felel a hívásra.
A szomszédom kuncogni kezdett zavarában, és ő is az asztalra szegezte a pillantását, akárcsak én.
− Azok ott Edward és Emmett Cullen, meg Rosalie és Jasper Halé. Aki az előbb kiment, az Alice Cullen volt. Mindnyájan együtt laknak Dr. Cullennel és a feleségével − mondta suttogva.
Újra a szépséges fiúra pillantottam: most a tálcáját fixírozta, miközben hosszú, sápadt ujjaival darabokra tépkedett egy kiflit. A szája nagyon gyorsan mozgott, bár jóformán szét sem nyitotta tökéletes ajkait. A másik három még mindig a semmibe meredt, én mégis biztos voltam benne, hogy a bronzhajú fiú hozzájuk beszél, csak nagyon halkan.
Micsoda ódivatú neve van mindegyiknek, gondoltam. A nagyszüleink idejében voltak divatban... De talán itt még mindig divatosak − afféle kisvárosi nevek lennének? Végre eszembe jutott, hogy is hívják a mellettem ülő lányt: Jessicának. Hát neki például teljesen hétköznapi neve van. Otthon is két Jessica volt az osztályunkban.
− Nagyon... nagyon jól néznek ki − nyögtem ki nagy nehezen, tudván, hogy ez a leírás jócskán elmarad a valóságtól.
− Aha! − helyeselt Jessica, és újra felkuncogott. − De mind egymással járnak, már úgy értem, Emmett Roselie-val és Jasper Alice-szel. És együtt is laknak! − Jessica hangján érződött, mennyire felháborítja és megbotránkoztatja prűd kisvárosi lelkét ez a helyzet. Bár, őszintén szólva, ezen még Phoenixben is jót csámcsogtak volna a pletykafészkek.
− Melyik a két Cullen? − kérdeztem. − Nem tűnnek rokonoknak...
− Oh, mert nem is azok. Dr. Cullen igazából még nagyon fiatal, legfeljebb harmincéves, vagy talán még annyi sincs. Az összes gyereket adoptálták. A Hale-lány meg a fiú tényleg testvérek, sőt ikrek − a két szőke −, de őket is örökbe fogadták.
− Nem túl idősek az örökbefogadáshoz?
− Most már igen. Jasper és Rosalie tizennyolc körül lehetnek, de Mrs. Cullen neveli őket nyolcéves koruk óta. A nagynénjük vagy valami ilyesmi.
− Hát ez igazán rendes tőlük... hogy így gondoskodnak egy csomó gyerekről, amikor még ők maguk is olyan fiatalok, meg minden.
− Hát gondolom, igen ... − ismerte be Jessica kelletlenül. Az volt a benyomásom, hogy valami okból nem kedveli a doktort és a feleségét. A fogadott gyerekek felé vetett pillantásból ítélve, ez az ok alighanem a féltékenység lehetett. − Bár azt hiszem, Mrs. Cullennek nem lehet saját gyereke − tette hozzá, mintha ez sokat levonna az érdemeiből.
Miközben Jessicával beszélgettem, a pillantásom önkéntelenül vissza-visszatért ahhoz az asztalhoz, ahol ez a furcsa család ült. Továbbra is a falat bámulták, és nem ettek egy falatot sem.
− Mindig Forksban laktak? − kérdeztem. Alig hinném, gondoltam, különben biztosan feltűntek volna nekem valamelyik nyáron.
− Nem − felelte Jessica olyan hangsúllyal, mintha ezzel még a magamfajta Phoenixből szalajtott jöttmentnek is tisztában kéne lennie. − Két éve költöztek le ide valahonnét Alaszkából.
Elöntött az együttérzés és a megkönnyebbülés. Sajnáltam Cullenéket, mert hiába olyan gyönyörűek, mégiscsak kívülállók, szemlátomást nem fogadták be őket. De meg is könnyebbültem, hogy nem én vagyok itt az egyeden messziről jött ember, sőt a legérdekesebb sem, semmilyen szempontból.
Ahogy újra szemügyre vettem őket, az egyik Cullen, a legfiatalabb, fölnézett, és a tekintete találkozott az enyémmel. Az arca ezúttal leplezetlen kíváncsiságról árulkodott. Gyorsan elkaptam róla a szememet, de annyit még így is észrevettem, hogy mintha csalódást okoztam volna neki.
− A vörösesbarna hajú fiú, az melyik a három közül? − A szemem sarkából jól láttam, hogy még mindig engem néz. Igaz, nem bámult olyan meredten, mint a többi diák, viszont mintha kissé ingerült és türelmetlen lett volna a pillantása. Újra lesütöttem a szemem.
− Edward. Fantasztikusan néz ki, persze, de ne vesztegesd rá az idődet! Nem randizik senkivel! Úgy látszik, nincs itt olyan lány, aki megfelelne neki! − fanyalgott Jessica.
Tiszta ügy, savanyú a szőlő − gondoltam magamban. − Vajon mennyi ideje lehet, hogy Jessica hiába próbálkozott nála?
Az ajkamba haraptam, hogy elrejtsem a mosolyom. Aztán újra a bronzhajúra pillantottam. Most nem nézett felém, de abból a kevésből, amit láttam az arcából, úgy tűnt, mintha ő is mosolyogna.
Néhány perccel később mind a négyen felálltak az asztaltól. Feltűnően kecsesen mozogtak − még a nagydarab, izmos srác is. Nyugtalanító látvány volt. Az Edward nevű srác nem nézett többé rám.
Jóval tovább üldögéltem az ebédlőben Jessicával és a barátaival, mint ha egyedül ebédeltem volna. Hirtelen észbe kaptam: ha nem sietek, el fogok késni a következő órámról, méghozzá mindjárt az első napon! Szerencsére az egyik új ismerősömnek − tapintatosan emlékeztetett rá, hogy Angélának hívják − szintén biológia volt a következő órája. Némán igyekeztünk egymás mellett az osztályterem felé. Úgy látszott, ő is elég gátlásos.
Amikor beléptünk a terembe, Angela leült a helyére − pontosan ilyen táblával ellátott asztalok voltak a laborban a phoenixi iskolámban is. Angélának már volt szomszédja. Sőt, ami azt illeti, az összes asztalnál párban ültek már, kivéve egyetlenegyet. A középső padsorban megláttam Edward Cullent − megismertem a furcsa, bronzvörös hajáról −, őmellette volt az egyeden üres hely.
Miközben végigmentem a két padsor között, hogy bemutatkozzam a tanárnak, és aláírassam vele a cédulámat, lopva Edward Cullenre sandítottam. Amikor elmentem mellette, hirtelen megmerevedett ültében. Megint összeakadt a tekintetünk, és a lehető legfurcsább arckifejezéssel nézett rám: szinte sütött róla a düh.
Gyorsan, döbbenten elfordultam, éreztem, hogy megint elpirulok. Közben megbotlottam egy padlón heverő könyvben, és ha nem kapaszkodom meg az egyik asztalban, hasra vágódok. A padban ülő lány hangosan kuncogott.
Így közelről megállapíthattam, hogy a Cullen fiú szeme fekete − mint az éjszaka!
Mr. Banner aláírta a cédulámat, a kezembe nyomott egy könyvet és nem forszírozta a bemutatkozósdit. Láttam, jól kijövünk majd egymással. Persze nem volt más választása, odaküldött arra az egyeden üres helyre, ott a terem közepén. Odamentem, és lesütött szemmel ültem Edward Cullen mellé. Megrémített, hogy olyan ellenségesen nézett rám.
Kiraktam a könyvet magam elé. Nem néztem föl, de a szemem sarkából láttam, hogy megváltozik a tartása. Elhúzódott tőlem, kicsúszott a pad legszélére, és elhajolt, mintha valami kellemetlen szagot érezne. Feltűnés nélkül megszagoltam a hajamat. Eperillata volt, a kedvenc samponomtól. Csak nem ezt találja kellemetlennek? Előrehúztam a hajamat, a jobb vállamra, mintegy függönyt alkotva kettőnk között, és megpróbáltam a tanárra figyelni.
Sajnos a sejtanatómiát vettük éppen, amit már tanultam Phoenix-ben. De azért buzgón jegyzeteltem, addig se kellett felnéznem.
Nem tudtam megállni, hogy időnként oda ne sandítsak a mellettem ülő, különös alakra. Az egész biológiaóra alatt egyeden pillanatra sem lazított a tartásán, végig ugyanolyan feszesen ült a szék szélén, a lehető legmesszebbre húzódva tőlem. Láttam, hogy a bal térdén nyugvó kezét ökölbe szorítja, olyan erővel, hogy az inak tisztán kirajzolódtak a sápadt bőre alatt. Egyeden pillanatra sem engedett a merevsége. Fehér ingének hosszú ujját feltűrte a könyökéig, világos bőre alatt az alkarja meglepően kemény és izmos volt. Korántsem tűnt már olyan törékenynek, mint nagydarab bátyja mellett.
Ez az óra mintha sokkal tovább tartott volna a többinél. Hogy azért-e, mert végre a végéhez közeledett a nap, vagy azért, mert egyfolytában arra vártam, mikor lazul már el a padtársam ökölbe szorított keze? Ő továbbra is mozdulatlanul ült, sőt, mintha nem is lélegezne. Vajon mi baja lehet? Vagy mindig így viselkedik? Talán igazságtalan voltam az ebédnél Jessicával, amikor azt hittem, a csalódottság beszél belőle... Lehet, hogy nem is sértett hiúságból mondta, amit mondott?
Edward Cullen dühe nem nekem szól, döntöttem el. Hiszen nem is ismerjük egymást.
Megint ránéztem, de rögtön meg is bántam. Megint abba a dühtől izzó pillantásba ütköztem, fekete szeme teli undorral és ellenszenvvel. Összerezzentem, még messzebbre húzódtam tőle, és egészen odalapultam a székemhez, miközben átfutott az agyamon a mondás: „Ha a pillantásával ölni tudna...”
Abban a pillanatban kicsengettek. A hangos csengőszóra majd' kiestem a padból, Edward Cullen pedig már ki is csusszant az asztal mögül. Könnyedén fölállt − sokkal magasabb volt, mint hittem − hátat fordított nekem, és előbb kint volt az ajtón, minthogy bárki más megmoccanhatott volna.
Kővé dermedve, tátott szájjal bámultam utána. Hogy lehet ilyen undok? Ez nem igazság. Lassan összeszedegettem a holmimat, és közben megpróbáltam elfojtani a dühömet, mert attól féltem, elsírom magam. Úgy tűnik, valami rejtélyes okból az indulataim a könnycsatornáimmal állnak összeköttetésben. Ha dühös vagyok, rendszerint sírva fakadok, ami elég megalázó.
− Te Isabella Swan vagy, ugye? − kérdezte egy hang.
Fölnéztem, és egy csinos arcú, takarosan égnek meredő tincsekbe zselézett hajú fiú mosolygott rám. No lám, szerinte nincs kellemetlen szagom.
− Bella − javítottam ki mosolyogva.
− Engem Mike-nak hívnak.
− Szia, Mike!
− Segítsek megkeresni, hol lesz a következő órád?
− Az a helyzet, hogy tornaórám lesz. Azt hiszem, megtalálom a tornatermet.
− Nekem is tesim lesz! − közölte Mike, mint valami örömteli meglepetést, bár ez aligha nevezhető fantasztikus véletlennek egy ilyen kicsi iskolában.
Kettesben indultunk a tornaterembe. Mike nem volt éppenséggel szófukar − egész idő alatt be nem állt a szája, s ezzel megkönnyítette a helyzetemet. Ö Kaliforniában élt tízéves koráig, közölte, szóval nagyon is el tudja képzelni, mennyire hiányozhat itt nekem a napsütés. Kiderült, hogy angolra is együtt járunk. Ő volt a legkedvesebb az aznap szerzett, új ismerőseim közül.
De amikor beléptünk a tornaterembe, azt kérdezte:
− Hát Edward Cullennel mit műveltél? Megszúrtad egy gombostűvel, vagy mi? Még sose láttam ilyen morcosnak!
Megborzongtam. Szóval nemcsak én vettem észre... És ezek szerint Edward Cullen máskor egyáltalán nem így viselkedik. Úgy döntöttem, adom a hülyét.
− Arra a fiúra gondolsz, aki mellettem ült biológián? − kérdeztem.
− Aha − felelte. − Úgy festett, mint akinek fáj valamije, vagy ilyesmi.
− Fogalmam sincs, mi baja volt − vontam meg a vállam. − Egy sőt sem beszéltünk egymással.
− Fura egy srác... − Mike továbbra is ott téblábolt, ahelyett, hogy elindult volna a fiúöltözőbe. − Ha engem érne akkora szerencse, hogy melletted ülhetek, egészen biztosan megszólítalak!
Rámosolyogtam, aztán besétáltam a lányöltöző ajtaján. Ez a srác igazán kedves, és szemlátomást tetszem neki. De ez kevés ahhoz, hogy eloszlassa az ingerültségemet.
Clapp edző, a tornatanár talált nekem egy megfelelő méretű tornadresszt, de ma még nem kellett belebújnom. Otthon csak két évig volt kötelező a testnevelés. Itt négy évig. Semmi kétség, Forks az én földi poklom.
Odabent négy röplabdameccs folyt párhuzamosan. Ahogy eszembe jutott, hány balesetet szenvedtem − és okoztam − már röplabdázás közben, hányinger fogott el.
Végre kicsengettek. Az irodához sétáltam, hogy leadjam a papírjaimat. Az eső már elállt, de a szél most erősebb és hidegebb volt, mint reggel. Keresztbe fontam a karom, hogy megmelengessem magam.
Amikor beléptem a jó meleg irodába, kis híján sarkon fordultam.
Edward Cullen ácsorgott az ügyintéző íróasztalánál. Már messziről feltűnt borzas, bronzszínű haja. Szerencsére nem vett tudomást az érkezésemről, így az iroda hátsó falához lapulva vártam, hogy sorra kerüljek.
Edward Cullen halk, bársonyos hangon győzködte az íróasztal mögött ülő nőt. Elcsíptem a beszélgetésükből egy-két szót, és mindjárt tudtam, miről vitatkoznak. Edward Cullen megpróbálta áttenni a biológiaóráját valamikorra máskorra − bármikorra.
Egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy mindez miattam történik. Valami más oka kell hogy legyen, gondoltam, valami olyasmi, ami még azelőtt történt, hogy én beléptem volna a biológiaterembe. Valami még korábban feldühíthette, azért vágott olyan képet. Lehetetlen, hogy ez a vadidegen minden előzmény nélkül ennyire utáljon...
Az ajtó újra kinyílt, hideg szélroham tört be a szobába, megzörgette a papírokat az íróasztalon, és a hajamat az arcomba fújta. A belépő lány egyenesen az íróasztalhoz ment, bedobott egy cédulát a drótkosárba, és távozott. De láttam, hogy Edward Cullen háta megmerevedik: lassan megfordult, és átható, gyűlölettől izzó pillantással meredt rám − az arca hihetetlenül, képtelenül gyönyörű volt. Egy pillanatra valódi rettegés hullámzott végig a testemen, a karomon fölmeredtek a szőrszálak. Edward Cullen szeme mindössze egyeden, futó pillanatig időzött rajtam, de jobban reszkettem tőle, mint a jeges széltől. Aztán visszafordult az ügyintézőhöz:
− Hagyjuk, felejtse el! − mondta sietősen, bársonyos hangján. − Belátom, hogy lehetetlen. Nagyon köszönöm, hogy segíteni próbált!
Azzal ügyet sem vetve rám sarkon fordult, és már ott sem volt. Sután odaballagtam az íróasztalhoz, ezúttal nem lángvörös, hanem falfehér arccal, és odaadtam az aláírt papíromat.
− Hogy telt az első nap, kedvesem? − anyáskodott az ügyintéző.
− Remekül − hazudtam elhalóan. A nő nem úgy festett, mintha elhitte volna.
Mire visszaértem a kocsimhoz, jóformán kiürült a parkoló. Az autóban biztonságban éreztem magam, még mindig ez volt a legott-honosabb hely számomra ebben a nedves és zöld porfészekben. Egy darabig csak ültem, és üveges szemmel bámultam ki a szélvédőn. De rövidesen fázni kezdtem, és kénytelen voltam bekapcsolni a fűtést. Elfordítottam a slusszkulcsot, és a motor bömbölve életre kelt. Charlie háza felé menet egész úton a könnyeimmel küszködtem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
