24. PATTHELYZET

FEHÉR FÉNY RAGYOGOTT EGY ISMERETLEN, hófehér szobában. Körülöttem lepedőszerű függöny, a fejem fölött sugárzó erős lámpa elvakított. Kemény, kigödrösödött ágyon feküdtem feltámasztva − egy rácsos ágyon. A párnák laposak és hepehupásak, és valami idegesítően csipogott a közelben. Reméltem, ez azt jelenti, hogy még életben vagyok. A halál mégsem lehet ennyire kényelmetlen.

A karomból áttetsző csövek lógtak, és valamit az orrom alá is ragasztottak. Fölemeltem a kezem, hogy letépjem.

− Azt már nem! − Hűvös ujjak elkapták a kezemet.

− Edward? − Kicsit elfordítottam a fejemet, csodás arca alig egyujjnyira tőlem, az állát a párnám szélére támasztja. Tehát most már biztos, hogy élek, s a gondolat ezúttal hálával és túláradó örömmel öltött el. − Edward, annyira sajnálom!

− Ssss! − csitított. − Most már minden rendben lesz!

− Mi történt? − Nem emlékeztem tisztán, és az agyam fellázadt, amikor megpróbáltam felidézni a történteket.

− Majdnem túl későn érkeztem. El is késhettem volna − suttogta bűnbánóan.

− Olyan buta voltam, Edward! Azt hittem, foglyul ejtette anyut.

− Mindnyájunkat becsapott.

− Föl kell hívnom Charlie-t és anyut!

− Alice már felhívta őket. Renée itt van a kórházban. Most éppen kiment, hogy egyen valamit.

− Anyu itt van? − Megpróbáltam felülni, de ettől még jobban szédültem, Edward gyöngéden visszafektetett a párnákra.

− Mindjárt visszajön! Neked viszont nyugton kell maradnod.

− De mit mondtatok neki? − Megrémültem. Hogy a csudába tudnék megnyugodni? Itt az anyám, én pedig éppen egy vámpírtámadásból lábadozom. − Mit mondtatok neki, hogy kerültem ide?

− Hogy gurultál vagy két lépcsőfordulónyit, aztán kiestél egy csukott ablakon. − Egy pillanatra elhallgatott. − Lásd be, nincs ebben semmi hihetetlen!

Felsóhajtottam, mire minden porcikám megsajdult. Végignéztem a takaró alatt fekvő testemen, és megláttam a lábam helyén a hatalmas kidudorodást.

− Mennyire súlyosak a sérüléseim? − kérdeztem.

− Eltörött a lábad, négy bordád, van egy-két repedés a koponyádon, horzsolások a bőröd minden egyes négyzetcentiméterén, és jó sok vért vesztettél. Többször is kaptál vérátömlesztést. Nem mondhatnám, hogy kedvemre volt, mert egy időre egészen megváltozott a szagod!

− Legalább részed volt egy kis változatosságban!

− Nincs rá szükségem. Én a te illatodat szeretem.

− Hogy bírtad megtenni? − kérdeztem csöndesen, és Edward rögtön tudta, mire gondolok.

− Magam sem tudom. − Elfordította a tekintetét, felemelte egyik gézbe bugyolált kezemet az ágyról, és gyöngéden simogatta, ügyelve a monitorhoz kígyózó vezetékre.

Türelmesen vártam a folytatást.

Fölsóhajtott, még mindig kerülte a pillantásomat.

− Lehetetlen volt... abbahagyni − suttogta. − Lehetetlen, de én megtettem. − Végre fölnézett rám, halvány mosollyal. − Úgy látszik, tényleg nagyon szeretlek.

− Talán nincs olyan jó ízem, mint szagom? − mosolyogtam rá válaszul.

− Sokkal jobb. Még annál is jobb, mint amilyennek képzeltem.

− Sajnálom! − mentegetőztem. Edward az égnek emelte a szemét.

− Hogy valakinek épp ezért jusson eszébe bocsánatot kérni!

− Miért, mi az, amiért bocsánatot kellene kérnem?

− Azért, hogy kis híján örökre megfosztottál magadtól.

− Sajnálom! − mentegetőztem újra.

− Tudom, miért tetted − mondta megnyugtató hangon. − Persze, attól még tökéletes őrültség volt. Meg kellett volna várnod, el kellett volna mondanod nekem.

− Nem engedtél volna el.

− Nem − hagyta rám komoran. − Nem bizony.

Hirtelen eszembe jutott néhány nagyon kellemetlen emlékkép. Összeborzongtam, aztán fájdalmas grimaszt vágtam. Edward rögtön nyugtalan lett.

− Mi baj van, Bella?

− Mi történt Jamesszel?

− Letéptem rólad, aztán Emmett és Jasper végeztek vele. − Edward hangjából érződött, még most is rettentően sajnálja, hogy ő ebben nem vehetett részt.

Ettől kissé összezavarodtam.

− Nem láttam Emmettet és Jaspert abban a balett-teremben.

− Ki kellett menniük... túl sok volt a vér.

− De te ott maradtál.

− Igen, én ott maradtam.

− És Alice és Carlisle is... − mondtam álmélkodva.

− Ők is szeretnek téged, tudod.

Hirtelen egész sor szomorú kép villant az agyamba Alice-szal való utolsó találkozásunkról, és ez eszembe juttatott valamit.

− Látta Alice a videófelvételt? − kérdeztem szorongva.

− Igen, látta − felelte Edward sötéten. Sütött belőle a gyűlölet és a düh.

− Azelőtt nem is sejtette, miért nem emlékszik semmire.

− Tudom. Most viszont már tudja.

Megpróbáltam megérinteni az arcát a szabad kezemmel, de valami megakadályozott. Az infúzió tűje és csöve tartott pórázon.

− Áuu! − nyafogtam.

− Mi a baj? − kérdezte Edward ijedten. Sikerült valamelyest elterelnem a gondolatait a vadászról, de nem eléggé. A szeme még mindig hidegen villogott.

− Tűk − közöltem, és a csuklómba fúródóra fintorogtam. Aztán az egyik csorba csempét fixírozva, igyekeztem a bordáimba hasító fájdalom ellenére mélyeket lélegezni, és nem elájulni.

− Fél a tűtől − mormolta Edward magában, és a fejét csóválta. − Egy szadista vámpír, akinek feltett szándéka, hogy halálra kínozza... ugyan kérem, az nem probléma, rohan találkozni vele. Viszont egy infúzió, ugye...

Az égnek emeltem a szemem, és örömmel tapasztaltam, hogy az érzelemkifejezésnek ez a módja legalább fájdalommentes. Úgy döntöttem, témát változtatok.

− Na és te miért vagy itt? − tudakoltam.

Rám meredt, először értetlenül, aztán láttam a szemében a meg-bántottságot. Összevont szemöldökkel nézett rám.

− Azt akarod, hogy elmenjek?

− Dehogyis! − tiltakoztam. Valósággal bepánikoltam a gondolattól. − Úgy értettem, hogy anyám mit gondol, miért vagy itt? Mielőtt visszajönne, muszáj tisztáznunk, mit mondjak neki.

− Vagy úgy! − Homloka ismét márványsima lett. − Azért jöttem Phoenixbe, hogy észre térítselek, és rábeszéljelek, gyere vissza Forksba. − Tágra nyílt szeme olyan komoly és őszinte volt, hogy kis híján magam is hittem neki. − Beleegyeztél, hogy találkozzunk a hotelben, ahol Carlisle-lal és Alice-szal megszálltunk, mert természetesen szülői felügyelettel érkeztem − szúrta közbe erényes képpel −, de hasra estél a lépcsőn, és... a többit már tudod. De nem muszáj pontosan emlékezned: remek mentséged van rá, ha a történeted némely ponton zavaros.

Egy pillanatra eltöprengtem.

− Van egy-két hiba a történetben. Például hiányzik a törött ablak.

− Nem igazán − mondta Edward. − Alice nagy élvezettel gyártott bizonyítékokat. Mindenre gondolt, és nagyon meggyőzően tette, úgyhogy ha gondolod, akár be is perelheted a szállodát. Nem kell aggódnod semmi miatt! − Lágyan megcirógatta az arcomat. − Most csak az a dolgod, hogy meggyógyulj!

A fájdalom és a gyógyszerek nem taglózhattak le annyira, hogy ne reagáljak az érintésére. A monitor hirtelen összevissza kezdett csipogni − most már nem csak Edward hallhatta, hogy a szívem rendetlenkedni kezd.

− Ez kínos − motyogtam. Edward ravaszul kuncogott.

− Hmmm, kíváncsi lennék...

Lassan fölém hajolt: a csipogás felgyorsult, még mielőtt az ajka hozzáérhetett volna az enyémhez. Amikor végül találkozott az ajkunk, bár csak egészen lágyan ért hozzám, a csipogó ketyere kiakadt és megkukult.

Edward hirtelen felpattant, aztán arcán a rémületet felváltotta a megkönnyebbülés, amikor a monitor jelezte, hogy újra megindult a szívverésem.

− Látom, most még jobban kell vigyáznom rád, mint általában!

− Még meg sem csókolhattalak rendesen! − panaszoltam. − Ne akard, hogy én menjek oda hozzád!

Edward elvigyorodott, fölém hajolt, és az ajkát könnyedén az enyémhez érintette. A monitor megint begőzölt. De aztán az ajka megfeszült, és elhúzódott tőlem.

− Azt hiszem, anyádat hallom − mondta vigyorogva.

− Ne hagyj itt! − Hirtelen, minden ok nélkül, rám tört a pánik. Nem mehet el, még a végén megint eltűnik előlem!

Edward egy kurta pillanatig a szemembe nézett, látta benne a rémületet.

− Nem hagylak itt! − ígérte ünnepélyesen, aztán elmosolyodott. − Szundítok egyet!

Az ágyam mellett álló, kemény műanyag székről átült az ágy végében lévő, türkiz műbőrrel borított, állítható támlájú fotelba. Teljesen hátradöntötte az ülést, lehunyta a szemét, és mozdulatlanná vált.

− Ne felejts el lélegezni! − suttogtam gunyorosan. Edward mély lélegzetet vett, de a szemét nem nyitotta ki.

Most már én is hallottam anyámat. Beszélt valakihez, talán egy ápolónőhöz, a hangja fáradtnak és zaklatottnak tűnt. Szerettem volna felugrani az ágyból, és odarohanni hozzá, hogy megnyugtassam, és megígérjem neki, mostantól minden rendben lesz. De közel sem voltam ugrándozós állapotban, úgyhogy csak feküdtem türelmetlenül.

Az ajtó résnyire nyílt, anyám bekukucskált rajta.

− Anyu! − sóhajtottam. A hangom teli szeretettel.

Anyám egy pillantást vetett az elnyújtózott Edwardra, aztán lábujjhegyen az ágyamhoz osont.

− Lám csak, egy percre sem hagyja egyedül − mormolta magában.

− Anyu, úgy örülök, hogy ládák!

Anyám lehajolt, gyöngéden átölelt, éreztem, ahogy meleg könnyei az arcomra hullnak.

− Bella, annyira aggódtam érted!

− Sajnálom, anyu! De most már minden oké, minden a legnagyobb rendben van..

− Örülök, hogy végre nyitott szemmel láthatlak − mondta, és leült az ágyam szélére.

Hirtelen rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, mióta vagyok a kórházban.

− Mióta volt csukva a szemem?

− Ma péntek van, szívem, jó sokáig nem voltál magadnál.

− Péntek? − kérdeztem hökkenten. Megpróbáltam visszaemlékezni rá, milyen nap is volt, amikor... de nem akartam arra gondolni.

− Kénytelenek voltak altatni egy darabig, drágám, rengeteg sérülést szenvedtél.

− Tudom. − Érzem is őket, gondoltam.

− Szerencséd, hogy Dr. Cullen éppen itt volt. Micsoda remek ember... bár meglepően fiatal. És inkább úgy fest, mint egy férfi modell, nem úgy, mint egy orvos...

− Te találkoztál Carlisle-lal?

− Igen, és Edward húgával, Alice-szal is. Kedves lány.

− Szerintem isi − helyeseltem teljes szívemből. Anyám hátrapillantott Edwardra.

− Nem is említetted eddig, hogy ilyen közeli barátokra tettél szert Forksban!

Összerezzentem, aztán felnyögtem.

− Mid fáj? − kérdezte anyám aggodalmasan, és Edward szeme is felpattant.

−Nincs semmi baj − nyugtattam meg mindkettejüket. − Csak egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem szabad mozognom! − Edward visszasüppedt színlelt álmába.

Kihasználtam, hogy anyám figyelme egy pillanatra másra terelődött, és témát váltottam.

− Hol van Phil? − kérdeztem gyorsan.

− Floridában. Jaj, Bella! Sose találnád ki! Már éppen el akartunk jönni, de képzeld, mi történt!

− Philt leszerződtették? − találgattam.

− Igen! Hogy találtad ki? Méghozzá a Sun, gondoltad volna?

− Hát ez nagyszerű − lelkesedtem, bár fogalmam sem volt róla, hogy ez mit jelent.

− És Jacksonville annyira fog tetszeni neked! − lelkendezett anyám. Értetlenül pillogtam. − Egy kicsit aggódtam, amikor Akront kezdte emlegetni Phil, tudod, az a sok hó meg minden hiszen tudod, mennyire utálom a hideget, na de Jacksonville! Ott mindig süt a nap, és a levegő sem olyan párás! És tündéri házat találtunk, sárga, fehér szegéllyel, és a veranda pont olyan, mint azokban a régi filmekben, meg ott az a hatalmas tölgyfa, és az egész alig pár percnyire a tengertől! És neked is lesz saját fürdőszobád...

− Várj már, Anyu! − szakítottam félbe. Edwardnak még mindig csukva volt a szeme, de az arca feszült volt, senki nem hitte volna el, hogy alszik. − Miről beszélsz? Én nem megyek Floridába. Én Forksban lakom.

− De most már nem kell ott laknod többet, csacsikám − nevetett anyám. − Phil mostantól sokkal többet lesz otthon... Többször is átbeszéltük a dolgot, és eldöntöttem, nem rohangálok vele ide-oda, hanem az idő egyik felét veled töltöm, a másik felét vele.

− Anyu... − tétován elhallgattam, azon rágódva, hogyan adhatnám be neki tapintatosan a dolgot. − Én tényleg Forksban akarok élni. Már egész jól beilleszkedtem az iskolában, van egy csomó barátom... − anyám önkéntelenül újra Edwardra pillantott, úgyhogy inkább más irányból próbálkoztam. − Charlie-nak is szüksége van rám. Teljesen egyedül van, és egyáltalán nem tud főzni!

− Te Forksban akarsz maradni? − hitetlenkedett anyám. Az ő számára ez felfoghatatlan volt. Aztán a szeme megint Edwardra villant. − Miért is?

− Már mondtam, az iskola, Charlie és áúú... − Nem bizonyult jó ötletnek a vállvonogatás.

Anyám keze gyámoltalanul tétovázott fölöttem, valami olyan helyet keresett rajtam, amit nyugodtan megsimogathat. Kénytelen volt beérni a homlokommal, az legalább nem volt bekötve.

− De Bella, drágám, hiszen te utálod Forksot! − emlékeztetett.

− Nem is olyan rossz hely...

Anyám összevonta a szemöldökét, a szeme ide-oda járt Edward és köztem, ezúttal nagyon is jelentőségteljesen.

− Ez a fiú az oka? − suttogta.

Már nyitottam a számat, hogy hazudjak valamit, de tudtam, hogy anyám röntgenszeme keresztüllát rajtam.

− Igen, részben − ismertem be. Azt már nem akartam bevallani, hogy mekkora részben. − Szóval volt alkalmad beszélgetni Edwarddal? − kérdeztem.

− Igen. − Egy pillanatig habozott, a szeme Edward mozdulatlan alakjára rebbent. − És szeretnék beszélni veled erről a dologról!

Hajjaj.

− Mégis, pontosan miről? − kérdeztem.

− Azt hiszem, ez a fiú szerelmes beléd − ismertette anyám a vádat.

− Én is azt hiszem − ismertem be.

− És te hogy érzel iránta? − Anyám hiába is próbálta leplezni a kíváncsiságát.

Fölsóhajtottam, és lesütöttem a szemem. Akármennyire is szerettem anyut, erről nem akartam beszélgetni vele.

− Teljesen odavagyok érte − mondtam végül. Tessék, ez pontosan úgy hangzott, ahogy egy tinédzser szokott beszélni élete első fiújáról.

− Hát ami azt illeti, rendes srácnak látszik, és istenkém, tényleg szívdöglesztő, de te még olyan fiatal vagy, Bella... − elbizonytalanodott. Ha jól emlékszem, utoljára nyolcéves koromban próbált élni szülői tekintélyével. Emlékeztem erre a megértő-de-határozott hanghordozására azokból a beszélgetésekből, amelyeket korábban folytattunk a másik nemről.

− Tudom, Anyu. Ne aggódj! Ez csak olyan diákszerelem − nyugtatgattam.

− Igen, igen − helyeselt. Sikerült eltalálnom, mit hallana szívesen. Aztán felsóhajtott, és bűnbánó képpel hátrapillantott a falon lógó, nagy, kerek órára.

− Menned kell?

A szája szélét harapdálta.

− Phil azt ígérte... Nem tudhattam, hogy éppen most fogsz felébredni...

− Semmi baj, Anyu! − Nagyon igyekeztem, nehogy kihallja a hangomból a megkönnyebbülést, és megbántódjon. − Nem maradok egyedül.

− Nemsokára visszajövök. Végig itt aludtam a kórházban, tudod. .. − Szemlátomást büszke volt magára.

− Erre semmi szükség! Nyugodtan hazamehetsz... észre se fogom venni, hiszen alszom! − A gyógyszerek még most is akadályoztak a koncentrálásban, bár a jelek szerint átaludtam néhány napot.

− Félek hazamenni − vallotta be. − A közelben bűncselekmény történt, és nem szeretek egyedül lenni a házban.

− Bűncselekmény? − rémüldöztem.

− Valaki betört a közeli táncstúdióba, és felgyújtotta. Porig égett, semmi nem maradt belőle. És egy lopott autót találtak előtte. Emlékszel, kicsim, te is oda jártál táncolni.

− Emlékszem. − Összeborzongtam, aztán fájdalmas grimaszt vágtam.

− Itt maradhatok, szívem, ha szükséged van rám.

− Nem, Anyu, menj csak nyugodtan, én elleszek. Edward itt lesz velem.

Anyám olyan képet vágott, mint aki pontosan ezért akarna inkább maradni.

− Este visszajövök! − Legalább annyira figyelmeztetésnek hangzott, mint ígéretnek, és közben Edwardot méricskélte.

− Szeretlek, Anyu!

− Én is szeretlek, Bella! Légy nagyon óvatos, ha felkelsz, nem akarlak elveszíteni!

Edward még lehunyt szemmel feküdt, de most egy pillanatra széles mosoly terült el az arcán.

Ekkor beviharzott a nővér, hogy ellenőrizze a csöveimet és drótjaimat. Anyám homlokon csókolt, megpaskolta gézbe bugyolált kezemet, és kiment.

A nővér a grafikont nézegette, amelyet a szívműködésemet ellenőrző monitor nyomtatott ki.

− Aggódsz valamiért? A szívritmusod itt egy kicsit felgyorsult. -Jól vagyok, köszönöm − biztosítottam róla.

− Szólok a főnővérnek, hogy felébredtél. Egy percen belül itt lesz, hogy megnézzen.

Amint a nővér mögött becsukódott az ajtó, Edward mellettem termett.

− Te elloptál egy kocsit? − förmedtem rá. Elmosolyodott, a megbánás legkisebb jele nélkül. −Jó kis kocsi volt, nagyon gyors.

− Hogy esett a szunyókálás? − kérdeztem.

− Érdekes volt. − A szeme elkeskenyedett.

− Merthogy?

− Meglepődtem − mondta, és közben kerülte a pillantásomat. − Azt hittem, Florida... és édesanyád... szóval, hogy pontosan erre vágyakozol.

Értetlenül meredtem rá.

− De hát neked Floridában egész nap a szobában kellene rostokolnod! Csak éjszaka jöhetnél elő, mint egy valódi vámpír!

Ezen majdnem elnevette magát, de csak majdnem.

− Én Forksban maradnék, Bella. Vagy valamilyen hasonló helyen. Egy olyan helyen, ahol nem árthatok neked többet.

Először nem is értettem, miről beszél. Csak bámultam rá bambán, miközben a szavak egyenként a helyükre kattantak az agyamban, mint valami szörnyűséges kirakós játék darabkái. Alig jutott el a tudatomig a monitor szapora csipogása, bár azt az éles fájdalmat nagyon is éreztem, amivel a bordáim tiltakoztak, amikor zihálva levegőért kapkodtam.

Edward nem szólt egy szót sem: fürkésző tekintettel nézte az arcomat, miközben a fájdalom, aminek semmi köze nem volt a törött csontjaimhoz, de ezerszer rosszabb volt minden testi fájdalomnál, azzal fenyegetett, hogy porrá zúz.

Ekkor egy másik ápolónő masírozott be. Edward mozdulatlanul ült, akár egy kőszobor, miközben az ápolónő gyakorlott szeme felmért, és csak azután fordult a monitor felé.

− Itt az ideje egy újabb adag fájdalomcsillapítónak − megkocogtatta az infúziós zacskót.

− Nem, nem! − Nagyon igyekeztem, hogy a hangomon ne érződjék a szenvedés. − Nincs szükségem semmire. − Most nem engedhetem meg magamnak, hogy elaludjak.

− Nem kell hősködni, aranyom! Nem szabad megerőltetned magad, pihenned kell! − Várt egy kicsit, de én csak a fejemet ráztam.

− Rendben! − mondta, és felsóhajtott. − Ha majd mégis úgy érzed, itt az ideje, csak nyomd meg a hívógombot!

Szigorúan rámeredt Edwardra, vetett még egy pillantást a monitorra, aztán kiment.

A következő pillanatban Edward hűvös keze ott volt az arcomon: zaklatott, kitágult szemmel meredtem rá.

− Sss, Bella, nyugodj meg!

− Ne hagyj el! − könyörögtem elcsukló hangon.

− Nem hagylak el! − ígérte. − De most nyugodj meg, vagy visszahívom a nővért, hogy adjon neked egy adag nyugtatót!

De a szívverésem nem akart visszaállni a normális ritmusára.

− Bella! − Edward aggodalmasan cirógatta az arcomat. − Nem megyek sehová, itt maradok mindaddig, amíg szükséged van rám.

− Megesküszöl, hogy nem hagysz el? − A zihálástól a bordáimban lüktetett a fájdalom.

Edward a két tenyere közé fogta az arcomat, és hozzám hajolt. Tágra nyílt szemmel, komolyan nézett rám:

− Megesküszöm.

A leheletének illata megnyugtatott. Mintha még a fájdalmat is csillapította volna. Edward továbbra is a szemembe nézett, testem lassan elernyedt, és a monitor csipogása is lecsöndesült. A szeme ma nem aranyszínű volt, hanem sötét, majdnem fekete.

−Jobban vagy? − kérdezte.

− Igen − feleltem óvatosan.

Megcsóválta a fejét, és valami érthetetlent mormolt. A „túlreagálás” szót véltem kihallani a dünnyögéséből.

− Miért mondod ezt? − suttogtam, és megpróbáltam uralkodni a hangom remegésén. − Belefáradtál, hogy örökké meg kell mentened? Talán te akarod, hogy itt hagyjalak?

− Nem, dehogyis akarom, hogy elhagyj, Bella! Ne beszélj bolondokat! És azzal sincs semmi bajom, hogy időnként meg kell mentselek, leszámítva azt az apró tényt, hogy éppen én vagyok az, aki veszélybe sodor... hogy én vagyok az oka, hogy ide kerültél.

− Igen, te vagy az oka! − csattantam fel. − Te vagy az oka, hogy itt vagyok és élek!

− De csak alig! − mondta nagyon halkan. − Tetőtől talpig gézbe és gipszbe bugyolálva, és alig bírsz megmoccanni!

− Én nem a legutóbbi, halál közeli élményemről beszélek! − Kezdtem bosszús lenni. − Hanem az összes többiről, válassz közülük tetszésed szerint! Ha te nem lennél, én már a forksi temetőben oszladoznék.

Az arca megrándult, de még mindig gyötrődött.

− De nem is ez a legrosszabb a dologban − folytatta suttogva, mintha én meg sem szólaltam volna. − Nem az, hogy láttam, amint ott heversz a padlón... mint egy rongycsomó, törött csontokkal. − A hangja elfulladt. − Nem is az, hogy azt hittem, későn érkeztem. Még csak nem is az, hogy hallottam, ahogy sikoltozol fájdalmadban, bár ezek az emlékek is kísérteni fognak az örökkévalóság hátralévő részében. Nem, a legeslegrosszabb az volt, amikor úgy éreztem... hogy nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Amikor azt hittem, én magam foglak megölni.

− De nem tetted.

− De megtehettem volna. Könnyen.

Meg kellett őriznem a nyugalmamat... csakhogy Edward éppen arról győzködte magát, hogy el kell hagynia, és a pánik ott verdesett a tüdőmben, ki akart szabadulni.

− Ígérd meg! − suttogtam. − Mit?

− Nagyon jól tudod, hogy mit! − Kezdtem tényleg dühös lenni. Olyan makacsul igyekezett mindennek csak a sötét oldalát látni.

Észrevette, hogy megváltozott a hangom, és összeszűkült a szeme.

− Úgy látszik, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy távol tartsam magamat tőled, úgyhogy, gondolom, úgy lesz, ahogy te akarod... akár belehalsz, akár nem − tette hozzá nyersen.

− Helyes. − De ígérni nem ígért semmit, és ez nem kerülte el a figyelmemet. A pánikot sikerült úgy-ahogy visszagyűrnöm, de ahhoz már nem volt erőm, hogy a dühömön is uralkodjak. − Elmondtad, hogyan vettél erőt magadon... most azt szeretném tudni, hogy miért? − kérdeztem.

− Hogy miért? − ismételte óvatosan.

− Igen, hogy miért tetted? Miért nem hagytad, hogy a méreg szétterjedjen bennem? Akkor most én is pontosan olyan lennék, mint te!

Edward szeme most egészen elfeketedett, nekem pedig eszembe jutott, hogy olyasmiről beszélek, amiről szerinte nem tudhatnék. Alice-t az utóbbi napokban, úgy látszik, kizárólag azok a dolgok foglalkoztatták, amiket megtudott magáról... vagy talán nagyon megválogatta a gondolatait Edward közelében. Az biztos, hogy Edwardnak mindeddig sejtelme sem volt róla, hogy Alice felvilágosított, hogyan válhat valaki vámpírrá. Meglepődött és iszonyúan méregbe gurult. Az orrcimpája kitágult, a szája úgy festett, mintha kőből faragták volna.

Nem fog válaszolni, ez nyilvánvaló volt.

− Egy percig sem állítom, hogy túl sok tapasztalatom lenne a párkapcsolatok terén − mondtam −, de logikusnak tűnik... hogy a férfinak és a nőnek nagyjából egyenrangúnak kell lennie egy ilyen kapcsolatban... az úgy nem működik, hogy az egyikük örökösen felbukkan derült égből, és megmenti a másikat. Az lenne a helyes, ha mind a ketten megmentenénk egymást.

Edward karba fonta a kezét az ágyam szélén, és az állát a karjára fektette. Sikerült megzaboláznia a dühét. Szemlátomást eldöntötte, hogy nem énrám haragszik. Csak azt reméltem, lesz alkalmam figyelmeztetni Alice-t, mielőtt lecsapna rá.

− De hát te megmentettél engem − mondta csöndesen.

− Nem lehetek mindig Lois Lane − erősködtem. − Néha én is szeretnék Superman lenni!

− Nem tudod, hogy mit kívánsz! − A hangja most gyöngéd volt. Mereven bámulta a párnahuzat csücskét.

− De igen, azt hiszem, tudom.

− Bella, hidd el, nem tudhatod! Én már majdnem kilencven éve gondolkodom rajta, és még mindig nem vagyok biztos benne.

− Bánod, hogy Carlisle megmentett téged?

− Nem, nem bánom. − Egy pillanatra elgondolkodott, aztán folytatta. − De annak idején én haldokoltam, egy lyukas garast sem ért az életem. Nem mondtam le semmiről.

− Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, aminek az elvesztése fájdalmat okozna! − Kezdtem belejönni. Egyáltalán nem esett nehezemre győzködni, hogy milyen nagy szükségem van rá.

De Edward megőrizte a hidegvérét.

− Nem tehetem, Bella. Nem tehetem ezt veled!

− Miért nem? − kérdeztem rekedten. A torkom kapart, csak motyogásra futotta. − Ne mondd nekem, hogy túl nehéz lenne. Azok után, amit ma tettél értem, jobban mondva, azt hiszem, nem ma, hanem pár nappal ezelőtt... na mindegy, szóval ezek után az már semmiség lenne.

Haragosan nézett rám.

− És a fájdalom? − kérdezte.

Éreztem, hogy elsápadok. Ez ellen semmit sem tehettem, de legalább a vonásaimon megpróbáltam uralkodni, nehogy meglássa rajtam, milyen tisztán emlékszem arra a kínra... az ereimben égő tűzre.

− Ez hadd legyen az én gondom − mondtam. − Meg tudok birkózni vele.

− A bátorság egy ponton túl már őrültség!

− Igazából nem is számít. Három nap az egész. Nagy ügy!

Edward arca megint megrándult, mert a szavaim arra figyelmeztették, hogy többet tudok a dologról, mint amennyit szerinte szabad lenne. Megvártam, míg lenyeli a mérgét.

− Na és Charlie? − kérdezte kurtán. − Renée?

Csöndben múltak a percek, miközben én a válasszal birkóztam. Kinyitottam a számat, de egyeden hang sem jött ki rajta, úgyhogy újra becsuktam. Edward várt, és diadalmas arccal nézett rám, mert tudta, hogy erre nem tudok igazán mit felelni.

− Figyelj, igazából ez sem számít − mormoltam végül. A hangom most is olyan hamisan csengett, mint mindig, amikor hazudni próbálok. − Renée mindig olyan döntéseket hozott, amelyek neki megfeleltek, és tőlem is ugyanezt várja. Ami pedig Charlie-t illeti, ő elég rugalmas: megszokta, hogy egyedül legyen. Különben sem istápolhatom őket a végtelenségig. A saját életemet kell élnem.

− Pontosan! − fakadt ki Edward. − És én nem fogom ezt az életet elvenni tőled!

− Ha meg akarod várni, amíg én is a halálomon leszek, akkor van egy nagy újságom számodra: már ott voltam!

− De te meg fogsz gyógyulni − emlékeztetett.

Mély lélegzetet vettem, hátha lenyugszom, és nem törődtem a bordáimba hasító fájdalommal. Farkasszemet néztünk Edwarddal. Az arcán semmi jelét nem láttam, hogy hajlandó lenne engedni.

− Nem − mondtam lassan. − Nem fogok. A homloka ráncokba szaladt.

− Dehogyis nem fogsz! Lehet, hogy marad rajtad egy vagy két forradás...

−Tévedsz! − erősködtem. − Meg fogok halni.

− Ugyan már, Bella! − mondta idegesen. − Néhány nap és kikerülsz innét. Legfeljebb két hét.

Sötéten néztem rá.

− Most talán nem halok meg... de valamikor igen. A nap minden percében közelebb kerülök hozzá. És meg fogok öregedni!

A homlokát ráncolta, miközben próbálta megemészteni, amit mondtam neki. Hosszú ujjait a halántékához nyomta, és lehunyta a szemét.

− Ez a dolgok rendje. És ez is kell hogy legyen! És pontosan így is történt volna, ha én nem léteznék... és nekem nem lenne szabad léteznem!

Felhorkantam. Edward meglepetten kinyitotta a szemét.

− Miket beszélsz?! Ez olyan, mintha odamennél valakihez, akinek ötöse volt a lottón, elvennéd a pénzét, aztán azt mondanád neki: „Figyelj, legyen megint minden úgy, ahogy azelőtt volt, mert ez így van rendjén. így sokkal jobb lesz.” Ezzel engem hiába is próbálsz megetetni!

− De én nem vagyok lottó főnyeremény! − nyögött föl.

− Igaz. Te sokkal-sokkal jobb vagy. Égnek fordította a szemét.

− Bella, ezt a beszélgetést befejeztük! Nem vagyok hajlandó örökös éjszakára ítélni téged, és kész!

− Hát, ha azt hiszed, hogy ezzel befejeztük, akkor nem ismersz engem − fenyegetőztem. − Nem te vagy az egyetlen vámpír, akit ismerek.

A szeme újra elsötétült.

− Alice nem meri megtenni.

Egy pillanatig olyan ijesztő volt az arca, hogy hittem neki. Tényleg elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki venné a bátorságot, hogy újjat húzzon vele.

− Alice már látta, hogy így lesz, igaz? − találgattam. − Ezért zaklatnak föl téged azok a dolgok, amiket mond. Ő már tudja, hogy én is olyan leszek, mint te... valamikor.

− Alice téved. Meghalni is látott téged, és az se következett be.

− Azt lesheted, hogy én Alice ellenében fogadjak!

Hosszú ideig farkasszemet néztünk. A kórteremben nem hallatszott más, csak a gépek zúgása, a monitor csipogása, az infúziós folyadék csöpögése és a falióra ketyegése. Végül Edward arca kissé megenyhült.

− Szóval akkor most mi van? − érdeklődtem. Elnevette magát, de minden vidámság nélkül.

− Alighanem ezt hívják patthelyzetnek. Felsóhajtottam.

− Aú! − motyogtam.

− Rosszul vagy? − kérdezte, és kezdte a nővérhívó gombot keresni.

− Dehogyis, jól vagyok − hazudtam.

− Nem hiszek neked − mondta lágyan.

− Nem akarok újra elaludni.

− Pihenned kell. Ez a sok vitatkozás nem tett jót neked.

− Akkor ismerd el, hogy nekem van igazam! − célozgattam.

− Ügyes próbálkozás! − A gomb után nyúlt. − Ne!

A tiltakozásomat elengedte a füle mellett.

− Igen? − károgta valaki a hangszóróban.

− Azt hiszem, jöhet a következő adag fájdalomcsillapító − közölte Edward, mit sem törődve dühödt fúj tatásommal.

− Küldöm az ápolónőt! − közölte a hang unottan.

− Nem fogom bevenni! − fogadkoztam.

Edward az ágyam mellett csüngő infúziós zacskóra mutatott.

− Szerintem senki nem kérdezi meg, hogy volnál-e szíves lenyelni valamit.

A szívritmusom vadul emelkedni kezdett. Edward látta a félelmet a szememben, és tehetetlenségében felsóhajtott.

− Bella, fájdalmaid vannak. Pihenned kell, hogy gyorsabban gyógyulj. Miért ellenkezel? Több tűt már nem fognak beléd szúrni.

− Nem a tűktől félek − motyogtam. − Attól félek, hogy be kell hunynom a szemem!

Rám villantotta hamiskás, féloldalas mosolyát, és a két keze közé fogta az arcomat.

− Mondtam már, hogy nem megyek sehová. Ne félj! Itt maradok mindaddig, amíg az téged boldoggá tesz.

Visszamosolyogtam rá, mit sem törődve az arcomba hasító fájdalommal.

− Remélem, tudod, hogy az örökkévalóságról beszélsz!

− Ugyan-ugyan, előbb-utóbb kigyógyulsz belőlem, ez csak afféle diákszerelem.

Hitetlenkedve megráztam a fejem, mire szédülni kezdtem.

− Én már azon is csodálkoztam, hogy Renée bevette ezt a diákszerelem-szöveget. Azt hittem, legalább neked több eszed van.

− Ez a gyönyörű az emberi lényekben − mondta. − Hogy változnak.

A szemem összeszűkült.

− Ne tartsd vissza a lélegzetedet!

Felnevetett. A következő pillanatban belépett a nővér, kezében injekciós tűvel.

− Bocsánat, egy pillanatra! − vetette oda kurtán Edwardnak.

Edward fölállt, átment a szoba másik végébe, és nekidőlt a falnak. Összefonta a karját a mellén, és várt. Én le nem vettem róla a szemem, még mindig teli voltam félelemmel. Edward nyugodtan állta a tekintetemet.

− így ni, meg is vagyunk, drágám − fuvolázta a nővér, miközben az infúziós zacskóba injekciózta a gyógyszert. − Mindjárt jobban fogod érezni magad.

− Köszönöm − motyogtam, nem túl nagy lelkesedéssel Nem kellett hozzá sok idő, hogy az orvosság hatni kezdjen: szinte már a következő pillanatban elálmosodtam.

− Ez majd megteszi a hatását − bizonygatta a nővér, látva, hogy lecsukódik a szemem.

Alighanem kiment a szobából, mert a következő pillanatban valami hűvös és sima ért az arcomhoz.

− Maradj itt! − dadogtam nehezen forgó nyelvvel.

− Itt maradok. − A hangja gyönyörűen csengett; mint egy altatódal. − Már mondtam, hogy mindaddig maradok, amíg ez téged boldoggá tesz... amíg ez a legjobb neked.

Megpróbáltam megrázni a fejem, de túl nehéznek éreztem.

− A kettő nem ugyanaz − motyogtam.

Felnevetett.

− Ezzel most ne törődj, Bella! Majd ha felébredtél, tovább vitatkozhatunk!

Azt hiszem, elmosolyodtam.

− Rendben...

Ereztem, hogy az ajka ott van a fülemnél.

− Szeretlek − suttogta.

− Én is.

− Tudom. − Csöndesen nevetett.

Oldalra billentettem a fejem... Edward pontosan tudta, mit szeretnék. Az ajka gyöngéden megérintette az enyémet.

− Kösz − sóhajtottam fel.

− Szívesen, máskor is.

Már félúton jártam, de még megpróbáltam küzdeni a kábulat ellen. Volt még valami, amit meg akartam mondani neki.

− Edward... − Ha nehezen is, de sikerült tisztán kimondani a nevét.

− Igen?

− Én Alice-ra fogadok − motyogtam. Aztán az éjszaka összezárult fölöttem.

EPILÓGUS - EGY KÜLÖNLEGES ALKALOM


EDWARD BESEGÍTETT A KOCSIJÁBA, és közben gondosan ügyelt a mindenféle selyem- és szaténfodrokra, meg a virágokra, amelyeket az előbb tűzködött bonyolult frizurakölteménybe rendezett fürtjeim közé, valamint az ormótlan járógipszemre. Durcásan húztam a számat, de ő ügyet sem vetett rá.

Eligazgatott az ülésen, aztán ő maga is beült, és letolatott a hosszú, keskeny felhajtóról.

− Mégis, mikor akarod elárulni, hová megyünk tulajdonképpen? − mérgelődtem. Tiszta szívből utálom a meglepetéseket. És ezt ő is tudja.

− Meg vagyok döbbenve, hogy még nem találtad ki! − Csúfondáros mosolyt villantott felém, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Hozzá fogok-e valaha szokni tökéletes szépségéhez?

− Mondtam már, hogy remekül nézel ki? − érdeklődtem.

− Igen. − Újra elvigyorodott. Még sose láttam feketében. Sápadt bőre és sötét öltözéke kontrasztja valószínűtlenül gyönyörűvé tette. Ennyit el kellett ismernem, bár erősen nyugtalanított az a tény, hogy szmokingot visel.

De korántsem annyira, mint a saját ruhám. Vagy a cipőm. Mindössze fél pár, mert a másik lábam még mindig be volt börtönözve a járógipszbe. De a szandálnak, amely mindössze néhány szaténszalagból állt, roppant magas sarka volt, és ez nem sokat segített, amikor megpróbáltam fél lábon sántikálni.

− Nem megyek át többet hozzátok, ha Alice rajtam akarja kikísérletezni, hogyan lehet valakiből Barbie-babát csinálni! −A nap nagyobbik részét Alice döbbenetes méretű fürdőszobájában töltöttem, tehetetlen bábként, miközben Alice fodrászt és kozmetikust játszott. Valahányszor izegni-mozogni vagy nyafogni merészeltem, azzal érvelt, hogy ő egyáltalán nem emlékszik rá, milyen embernőnek lenni, és ne rontsam el az örömét, hogy most legalább rajtam keresztül megtapasztalhatja. Aztán a létező leglehetetlenebb ruhába öltöztetett − mélykék volt, fodros, a vállamat szabadon hagyta, és valami francia címke volt benne, amelyet nem tudtam elolvasni − inkább divatbemutatóra illett volna, mint Forksba. Semmi jó nem sülhet ki abból, hogy mind a ketten így kiöltöztünk, ebben biztos voltam. Hacsak... de ezt a gyanút nem voltam hajlandó szavakba foglalni, még gondolatban sem.

Telefoncsöngés riasztott fel. Edward előhúzta a mobilját a szmokingja belső zsebéből, és gyors pillantást vetett a kijelzett számra, mielőtt felvette.

− Hello, Charlie! − szólt bele óvatosan.

− Charlie? − kaptam fel a fejem.

Charlie meglehetősen... bonyolult volt, amióta visszatértem Forksba. A balesetemre két, jól elkülöníthető módon reagált. Egyfelől annyira hálás volt Carlisle-nak, hogy szinte bálványozta. Másfelől makacsul meg volt győződve arról, hogy valami módon Edward a bűnös − ha ő nincs, akkor eleve el se akarok menni otthonról. És Edward ebben ne értett volna egyet Charlie-val? Ezekben a napokban Charlie korábban nem létező szabályokat vezetett be: például nem maradhattam ki sokáig... és Edward csak meghatározott időpontokban látogathatott.

Charlie mondhatott valami meglepőt a telefonban, mert Edward szeme elkerekedett, a szája meg széles mosolyra húzódott.

− Ez nem létezik! − Felnevetett.

− Mi történt? − kérdeztem. Ügyet se vetett rám.

− Nem beszélhetnék én vele? − Edward láthatólag élvezte a helyzetet. Várt néhány másodpercig.

− Hello, Tyler, itt Edward Cullen. − Első hallásra roppant barátságosnak tűnt. De én már elég jól ismertem, kihallottam hangjából a halk, fenyegető árnyalatot. De mit keres Tyler nálunk? A szörnyű gazság kezdett megvilágosodni előttem. Újra végignéztem a lehetetlen ruhán, amelyet Alice rám erőltetett.

− Sajnálom, ha valami félreértés történt, de Bella sajnos nem ér rá ma este. − Edward hangja hirtelen megváltozott. A benne bujkáló fenyegetés most már sokkal erősebben érződött... − Hogy egészen őszinte legyek, egyik este sem ér rá senkinek, hacsak nem én vagyok az illető. Remélem, nincs harag. Sajnálom, ha ezzel elrontottam az estédet! − De nem úgy hangzott, mintha tényleg sajnálná. Kikapcsolta a telefont, és kárörvendően elvigyorodott.

Arcom és nyakam skarlátvörösre pirult a haragtól. Dühös könnyek kezdték döfködni a szememet.

Edward meglepetten nézett rám.

− Talán túl goromba voltam? Nem akartalak megbántani. Nem is feleltem.

− Te az iskolabálba akarsz engem vinni! − sikítottam.

Most már minden világos volt, hogy a fenébe nem jöttem rá korábban? Ha csak egy kicsit odafigyelek, észrevehettem volna a dátumot a plakátokon, amelyek lépten-nyomon ott díszelegtek az iskola épületében. De nekem álmomban sem jutott eszembe, hogy Edward ilyesminek akar kitenni. Hát egyáltalán nem ismer?

Láttam rajta: nem számított rá, hogy ennyire dühös leszek. Összeszorította az ajkát, és a szeme összeszűkült.

− Ne cirkuszolj, Bella!

A szemem az ablakra villant: máris megtettük a fele utat az iskoláig.

− Miért teszed ezt velem? − kérdeztem elborzadva. Edward a szmokingjára bökött.

− Komolyan, Bella, mégis, mit gondoltál, hová készülünk? Elöntött a keserűség. Először azért, mert bármilyen kézenfekvő volt is a rejtvény megfejtése, eddig eszembe se jutott. De azért is, mert a nap folyamán valami halvány gyanú − vagy inkább várakozás − formálódott bennem, mialatt Alice megpróbált szépségkirálynőt varázsolni belőlem, és most kiderült, hogy ez a sejtés még csak a közelében sem járt az igazságnak. Ez a félelemmel vegyes reménykedés nagy butaságnak tűnt így utólag.

Sejtettem, hogy különleges alkalomra készülődünk. De hogy ez az iskolabál lesz, még álmomban sem jutott volna eszembe.

Haragos könnyek gördültek az arcomon. Nagy elkeseredésemre eszembe jutott, hogy szokásom ellenére ezúttal ki vagyok sminkelve. Gyorsan letöröltem a könnyeket a szemem alól, mielőtt még elmázolódna a festék. Amikor visszahúztam a kezem, láttam, hogy nem lett fekete: ezek szerint Alice sejtette, hogy vízálló festékre lesz szükségem.

− Ez teljesen nevetséges. Most miért sírsz? − kérdezte Edward ingerülten.

− Mert őrülten dühös vagyok!

− Bella! − Aranyszín, parázsló szemének minden bűverejét beletette.

− Mi van? − hebegtem minden egyébről elfeledkezve.

− A kedvemért... − susogta.

A pillantásától elolvadt minden dühöm. Ezzel megszegte a játékszabályokat: nagyon jól tudta, hogy ilyenkor nem bírok vitatkozni relé. Megadtam magam, és próbáltam jó képet vágni a dologhoz.

− Rendben! − mondtam durcásan, ha már képtelen voltam olyan dühös lenni, mint szerettem volna. − Nem csinálok jelenetet. De aztán magadra vess! Legfőbb ideje, hogy megint valami baleset éren. Valószínűleg el fogom törni a másik lábamat is. Nézd ezt a lábbelit! Valóságos halálcsapda! − Azzal kinyújtottam az ép lábamat, hogy szemügyre vehesse a szandálomat.

− Hmmmm... − Jóval hosszabb ideig bámulta a lábamat a keleténél. − Majd emlékeztess, hogy megköszönjem Alice-nek a mai estét.

− Alice is ott lesz? − Ez a gondolat kicsit megnyugtatott.

− Igen, és Jasper is, meg Emmett... és Rosalie... − tette hozzá.

A nyugalmamat mintha elfújták volna. Rosalie-vel tapodtat sem jutottunk előrébb, bár Emmettel, többszöri férjével egészen jó barátságba keveredtünk. Emmett élvezte a jelenlétemet − úgy vélte, bizarr emberi reakcióim igen mulatságosak... de lehet, hogy csak azt találta viccesnek, hogy gyakran orra buktam. Rosalie viszont egyszerűen keresztülnézett rajtam. Elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, és hirtelen az eszembe jutott valami.

− Charlie is be volt avatva? − kérdeztem gyanakodva.

− Hát persze! − Edward elvigyorodott. − Tyler viszont, úgy látszik, nincs.

A fogamat csikorgattam. Hogy lehetett Tyler ennyire vak, el sem tudtam képzelni. Az iskolában, ahol Charlie nem üthette a dolgaimba az orrát, elválaszthatatlanok voltunk Edwarddal − kivéve a ritka, napsütéses napokat.

Közben odaértünk az iskolához: Rosalie feltűnő, piros sportautója már ott állt a parkolóban. Ma nem volt annyira borult az ég, mint máskor, nyugaton néhány vékony sugárkéve áttört a felhőrétegen.

Edward kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta nekem az ajtót. Aztán odanyújtotta a kezét.

De én nem moccantam, csak ültem, karba font kézzel, és titokban egy kis kárörömet éreztem. A parkoló tele volt estélyi ruhás emberekkel: megannyi szemtanú. így most nem rángathat ki, ahogy akkor tenné, ha egyedül lennénk.

Edward felsóhajtott.

− Amikor valaki meg akar ölni, bátor vagy, mint egy oroszlán, de inadba száll a bátorság, ha valaki táncot emleget... − Megcsóválta a fejét.

Nagyot nyeltem. TÁNC? Úristen, csak nem gondolja komolyan, hogy táncolni fogok!?

− Bella, hidd el, nem engedem, hogy bárki kárt tegyen benned. Még te magad sem. Nem eresztelek el egy pillanatra sem, ígérem.

Ezen elgondolkodtam, és hirtelen sokkal jobban éreztem magam. Ezt Edward is látta az arcomon.

− No látod! − mondta lágyan. − Nem lesz semmi baj! Lehajolt, és fél kézzel átkarolta a derekamat. Megfogtam a másik kezét, és engedtem, hogy kiemeljen a kocsiból.

Továbbra is szorosan átfogta a derekamat, úgy támogatott, miközben az iskola felé bicegtem.

Phoenixben egy szálloda báltermében tartották az iskolabálokat. Itt természetesen a tornateremben. Valószínűleg ez volt az egyeden helyiség a városban, amelyik elég nagy ahhoz, hogy bált rendezzenek benne. Amikor beléptünk, vihogni kezdtem. A falakat valósággal ellepték a léggömbökkel teliaggatott álboltívek és a pasztellszínű krepp-papír girlandok.

− Ez pont úgy néz ki, mint egy horrorfilm díszlete − rötyögtem.

− Hát... − mormolta Edward, miközben lassan araszoltunk a jegyárus asztala felé. Hiába nehezedtem rá teljes súlyommal, azért nekem is csoszognom kellett, hogy előbbre jussunk. − Vámpírból több mint elég van a teremben.

A táncparkett felé néztem: mindössze két pár keringett kecsesen, a többiek a terem falához lapultak − senkinek sem akaródzott ilyen ragyogó táncosokkal versengeni. Emmett és Jasper tökéletesen festett a klasszikus szmokingban. Alice roppant látványos volt fekete szaténruhájában, amelyen a háromszög alakú kivágások jókora darabokat fedtek fel hófehér bőréből. Rosalie pedig... hát ő olyan volt, mint mindig: hihetetlenül, szemkápráztatóan gyönyörű. Élénk skarlátvörös ruhája szabadon hagyta a hátát, combközépig szorosan a testére simult, onnét kezdve pedig széles, fodros uszályban omlott szét. A dekoltázsa egészen a derekáig szaladt. Csak sajnálni tudtam minden lányt a teremben, magamat is beleértve.

− Akarod, hogy bereteszeljem az ajtókat, hogy lemészárolhassátok a gyanútlan polgárokat? − suttogtam, mint egy összeesküvő.

− És te melyik csapatban lennél? − morogta.

− Ó, én természetesen a vámpírokkal vagyok. Vonakodva elmosolyodott.

− Bármit megtennél, csak táncolnod ne kelljen!

− Bármit a világon.

Megvette a jegyeket, aztán a táncparkett felé fordított. Rémülten kapaszkodtam a karjába, és látványosan sántikálni kezdtem.

− Előttünk az egész éjszaka! − figyelmeztetett.

Végül sikerült odavontatnia, ahol a testvérei keringtek elegánsan, bár ami a stílusukat illeti, annak köze sem volt a jelen divatjához és zenéjéhez. Elborzadva néztem őket.

− Edward! − A torkom annyira kiszáradt, hogy csak suttogni bírtam. − Én tényleg nem tudok táncolni! − Éreztem, ahogy beterít a rémület.

− Ne aggódj, butuskám − suttogta vissza. − Elég, ha én tudok! A karomat a nyaka köré fonta, kissé fölemelt, és a lábát az enyém alá csúsztatta.

És a következő pillanatban mi is ott forogtunk a táncparketten.

− Úgy érzem, mintha ötéves lennék! − nevettem fel néhány perc erőfeszítés nélküli keringőzés után.

− Azért kicsit többnek látszol − mormolta Edward, és szorosabban magához húzott, úgyhogy a lábam egy pillanatra fél méterre a padló fölött lebegett.

Az egyik fordulónál elkaptam Alice tekintetét − bátorítóan rám mosolygott. Visszamosolyogtam. Meglepetten tapasztaltam, hogy tényleg jól érzem magam... egy kicsit.

− Oké, ez nem is olyan rossz! − ismertem be.

De Edward éppen az ajtó felé nézett, igen mogorván.

− Mi az? − Nem volt könnyű forgás közben követni a pillantását, de aztán végül mégiscsak megláttam, mi bosszantotta fel. Jacob Black, nem szmokingban ugyan, csak fehér ingben és nyakkendőben, a haja lesimítva és a szokásos lófarokba kötve, éppen felénk igyekezett.

Én is meghökkentem, de a következő pillanatban már nem tudtam nem sajnálni Jacobot. Szemlátomást kényelmetlenül érezte magát − szörnyen kényelmetlenül. Amikor a szemünk találkozott, bocsánatkérő arccal nézett rám.

Edward halkan felmordult.

− Viselkedj! − sziszegtem.

− Társalogni óhajt veled − közölte Edward maró gúnnyal. Jacob közben odaért hozzánk, sütött róla, mennyire zavart és

bűntudatos.

− Hello, Bella, reméltem, hogy itt talállak! − mondta, de olyan hangon, amelyből nyilvánvaló volt, hogy pontosan az ellenkezőjében bízott. De a mosolya ugyanolyan meleg volt, mint mindig.

− Szia, Jacob! − mosolyogtam vissza rá. − Mi újság?

− Szabad? − kért táncra bizonytalanul, és most először Edwardra pillantott. Döbbenten láttam, hogy nem kell felnéznie rá. Legalább húsz centit nőtt azóta, hogy utoljára láttam.

Edwardnak arcizma sem rezdült, csak óvatosan a talpamra állított, és szó nélkül hátrált egy lépést.

− Kösz! − vigyorgott Jacob barátságosan.

Edward csak biccentett, merően nézett rám, aztán megfordult, és odébb ment.

Jacob a derekamra tette a tenyerét, én pedig fölágaskodtam, hogy elérjem a vállát.

− Te jó ég, Jake, hogy megnőttél! Milyen magas vagy most?

− 190 centi − mondta elégedetten.

Igazából nem táncoltunk − már csak a lábam miatt sem tehettük. Inkább ügyetlenül ingadoztunk egy helyben állva, jobbra-balra. Talán jobb is volt így: a hirtelen növéstől Jacob esetlenül hórihorgas lett, a mozgása suta, így valószínűleg ő sem táncolhatott jobban, mint én.

− Szóval hogy kerültél ide ma este? − érdeklődtem, de nem voltam túlságosan kíváncsi a válaszra. Látva, miként hatott Edwardra a felbukkanása, könnyen ki tudtam találni, miért jött.

− Apám húsz dolcsit ígért, ha eljövök az iskolabálotokra. El tudod te ezt képzelni? − vallotta be szégyenkezve.

− El én − dünnyögtem. − Hát remélem, legalább jól érzed itt magad. Találtál már valami kedvedre valót? − ugrattam, és egy csomó lány felé intettem a fejemmel, akik úgy sorakoztak a fal mentén, mint a pasztellszínű cukrászsütemények a hűtőpulton.

− Aha − sóhajtotta. − De ő már foglalt.

Egy pillanatra lenézett rám, és a szeme találkozott az én kíváncsi tekintetemmel − aztán mind a ketten zavartan elfordítottuk a fejünket.

− Mellesleg, tényleg nagyon csinos vagy ma − tette hozzá bátortalanul.

− Uhm, kösz. Szóval miért is fizetett neked Billy azért, hogy ide gyere? − kérdeztem gyorsan, bár már tudtam a választ.

Jacob szemlátomást nem örült neki, hogy újra erre tereltem a szót. Kínosan érezte magát, elfordult.

− Azt mondta, ez elég „biztonságos” hely lesz hozzá, hogy beszéljek veled. Az öreg kezd teljesen becsavarodni.

Tessék-lássék vele nevettem.

− Na, mindegy, szóval még azt is beígérte, hogy ha megmondok neked valamit, akkor megszerzi azt a hengerfejet, amire szükségem van − vallotta be alázatosan.

− Hát akkor mondjad, szeretném, ha be tudnád fejezni az autódat − vigyorogtam. Legalább Jacob nem hisz ebben az egészben. Ez megkönnyítette a helyzetemet. Edward ott állt a falnak támaszkodva, és engem figyelt. Láttam, amint egy rózsaszín ruhás másodéves félénken, reménykedve szemügyre veszi, de Edward észre se vette.

Jacob megint szégyenlősen lesütötte a szemét.

− De nem fogsz megharagudni rám, ugye?

− Kizárt, hogy bármiért is megharagudnék rád, Jacob − bizonygattam. − Még Billyre se haragszom. Úgyhogy mondd csak nyugodtan, amit mondanod kell.

− Hát szóval... ez az egész akkora baromság, úgyhogy tényleg sajnálom, Bella... de Billy azt szeretné, ha szakítanál a barátoddal. „Légy szíves!” Külön megkért, hogy ezt is tegyem hozzá! − Undorodva csóválta a fejét.

− Még mindig olyan babonás, igaz?

− Aha... Teljesen... ki volt akadva, amikor te megsérültél Phoenix-ben. Nem akarta elhinni... −Jacob szégyenlősen elhallgatott. A szemem összeszűkült.

− Leestem a lépcsőről.

− Tudom − vágta rá Jacob azonnal.

− Apád nyilván azt hiszi, Edwardnak valami köze volt hozzá − állítottam inkább, semmint kérdeztem. ígéretem ellenére kezdett felmenni bennem a pumpa.

Jacob a padlót fixírozta. Immár arra sem vettük a fáradságot, hogy legalább ringatózzunk a zenére, bár a tenyere még mindig ott volt a derekamon, és az én kezem is a vállán.

− Figyelj, Jacob, tudom, hogy Billy valószínűleg nem fogja elhinni, de hogy legalább te tudjál róla... − Rám nézett, mert hallotta a hangomon, hogy most nagyon őszintén beszélek. − Szóval Edward igazából megmentette az életemet. Ha nincs ott ő és az édesapja, én már halott lennék.

− Tudom − felelte ugyanúgy, mint az előbb, de azért úgy tűnt, hogy a mondandóm mégiscsak hatással volt rá. Azt reméltem, legalább ennyiről meg tudja majd győzni Billyt.

− Figyelj, sajnálom, hogy éppen terád bízták ezt az üzenetet − mondtam bocsánatkérő hangon. − De legalább most megkapod azt az alkatrészt.

− Aha − motyogta. Láttam, hogy még mindig szégyenkezik... és zaklatott.

− Van még valami? − kérdeztem hitetlenkedve.

− Felejtsd el! − motyogta. − Szerzek munkát, és összegyűjtöm azt a pénzt én magam.

Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

− Ki vele, Jacob!

− De olyan rémes...

− Nem érdekel. Ki vele! − erősködtem.

− Jó, rendben... de a fenébe is, ez tényleg rémes! − Megrázta a fejét. − Azt akarta, mondjam meg neked, nem is, hogy figyelmeztesselek, hogy... és ne felejtsd el, ő használt többes számot, nem én... − Egyik kezét elvette a derekamról, és kis idézőjeleket írt le vele a levegőben: − „Figyelni fogunk benneteket!” − Szorongva várta, miként fogadom a hallottakat.

Ez úgy hangzott, mintha valami maffiafilmből vette volna. Hangosan fölnevettem.

− Sajnálom, hogy pont neked kellett átadnod ezt az üzenetet, Jake! − kuncogtam.

− Nem is volt olyan szörnyű! − Elvigyorodott. A pillantása elismerően futott végig a ruhámon. − Szóval mondjam meg az öregnek, hogy azt üzened, törődjön a maga dolgával? − kérdezte reménykedve.

− Nem − sóhajtottam. − Mondd azt neki, hogy köszönöm! Tudom, hogy csak jót akar.

A szám véget ért, és én levettem a kezem Jacob válláról. Az ő tenyere még néhány pillanatig ott tétovázott a derekamon. Aztán lepillantott a járógipszemre.

− Akarsz még táncolni? Vagy elkísérjelek valahová? Edward válaszolt helyettem.

− Köszönjük, Jacob, mostantól kezdve ez már hadd legyen az én gondom!

Jacob hátrahőkölt, és elkerekedett szemmel bámult Edwardra.

− Hé, észre se vettem, hogy itt vagy! − motyogta. − Gondolom, később még látjuk egymást, Bella! − Hátralépett, és bátortalanul búcsút intett.

Elmosolyodtam.

− Aha, később még találkozunk!

− És sajnálom! − ismételte még egyszer, mielőtt elindult az ajtó felé.

Amint a következő szám elkezdődött, Edward karja már a derekamat ölelte. Nem kifejezetten lassú szám volt, de ez őt egyáltalán nem érdekelte. Elégedetten a mellére hajtottam a fejem.

−Jobban vagy? − ugrattam.

− Nem igazán − felelte kurtán.

− Ne légy dühös Billyre! − sóhajtottam. − Charlie jó barátja, és aggódik értem. Nem személy szerint ellened van kifogása.

− Nem vagyok dühös Billyre − helyesbített kimért hangon. − A fia bosszant.

Hátrébb húzódtam, hogy jobban lássam.

− De miért?

− Elsősorban azért, mert megszegtem miatta az ígéretemet. Értetlenségem láttán halványan elmosolyodott.

− Megígértem, hogy egy percre se eresztelek el ma éjszaka.

− Sebaj, én megbocsátok.

− Kösz. De van még más is. Türelmesen vártam.

− Azt mondta rád, hogy csinos vagy! − folytatta végül, és a homlokán elmélyültek a ráncok. − Ez az adott körülmények között valóságos sértés. Ma még a gyönyörűnél is gyönyörűbb vagy!

Elnevettem magam.

− Nem lehet, hogy te egy kicsit elfogult vagy?

− Nem hinném. Ráadásul kitűnő a látásom.

Már megint keringtünk, a lábam a lábán, és erősen magához szorított.

− Szóval megmagyarázod végre, mire volt jó ez az egész? − kérdeztem.

Lenézett rám, mintha nem értené, mire én sokatmondón körbemutattam a krepp-papír girlandokon.

Egy pillanatra eltöprengett, aztán irányt változtatott, és a tömegen keresztül a tornaterem hátsó kijárata felé keringőzött velem. Futólag láttam a táncoló Jessicát és Mike-ot; kíváncsian néztek utánunk. Jessica odaintegetett, én szintén. Angela is feltűnt, rettenő boldognak látszott a kis Ben Cheney karjában: nem nézett föl, tekintete elmerült a nála vagy egy fejjel alacsonyabb Benében. Lee és Samantha, a Connerrel táncoló Lauren, aki persze bosszúsan méricskélt minket − ismerősként üdvözölhettem minden mellettem elsuhanó arcot. És aztán odakinn voltunk, a lassan kihunyó alkonyat hűvös, hideg fényében.

Amint kettesben maradtunk, Edward a karjába kapott, és átvágott velem a sötét iskolaudvaron a fenyőfák alatt álló padig. Leült, az ölébe vont, és a melléhez szorított. A hold már felkelt, fényes korongja áttetszett a vékony felhőkön, és Edward arca sápadtan világított a fehér fényben.

− Szóval mire volt ez jó? − kérdeztem lágyan.

Mintha meg se hallotta volna, némán bámult fel a holdra.

− Alkonyat van megint − mormolta. − Megint vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.

− Vannak dolgok, amelyeknek nem kell véget érniük − szűrtem az összeszorított fogamon keresztül, mert abban a pillanatban teli lettem feszültséggel.

Felsóhajtott.

− Azért hoztalak el a bálba − kezdte lassan, mert végre elszánta magát, hogy válaszol a kérdésemre −, mert nem akarom, hogy bármiről is lemaradj. Ha megoldható, én nem akarom, hogy miattam kelljen lemondanod valamiről. Azt akarom, hogy úgy élj, mint egy emberlány! Azt akarom, hogy az életed normálisan folytatódjon, mintha én meghaltam volna 1918-ban, ahogy történnie kellett volna.

Összeborzongtam attól, amit mondott, aztán dühösen megráztam a fejem.

− És mégis, mit gondolsz, miféle fura párhuzamos világban mentem volna én el az iskolabálba saját szabad akaratomból? Ha nem lennél ezerszer erősebb nálam, akkor gondoskodnék róla, hogy ezt ne úszd meg szárazon!

Egy pillanatra elmosolyodott, de a szeme komor maradt.

− Nem is volt olyan rossz, te magad mondtad!

− De csak azért nem, mert veled voltam.

Egy percig hallgattunk: Edward a holdat bámulta, én őt. Bárcsak meg tudnám magyarázni neki, mennyire nem érdekel engem a normális emberi élet!

− Elárulnál nekem valamit? − kérdezte könnyed évődéssel.

− Mindig mindent elárulok neked.

− Mindegy, azért most ígérd meg, hogy ezt tényleg elárulod! − erősködött vigyorogva.

Sejtettem, hogy ezt azonnal meg fogom bánni. − Jó, rendben...

− Úgy láttam, őszintén meglepődtél, amikor rájöttél, hogy hova hozlak − kezdte.

− Mert meg is lepődtem − szúrtam közbe.

− Pontosan − helyeselt. − De akkor nyilván volt valamilyen elképzelésed... Kíváncsi vagyok, végül is mit gondoltál, miért öltöztetlek díszbe?

Igen, tényleg rögtön megbántam. Tétován elhúztam a számat.

− Nem akarom megmondani neked.

− Megígérted! − tiltakozott.

− Tudom.

− Hát akkor?

Azt hitte, csak zavarban vagyok, azért nem akarom elmondani.

− Mert attól félek, megharagudnál, vagy elszomorodnál. Ezen összevont szemöldökkel töprengett néhány pillanatig.

− Akkor is tudni szeretném. Szóval? Fölsóhajtottam.

− Hát... azt sejtettem, hogy ez valamiféle... különleges alkalom lesz. De az meg se fordult a fejemben, hogy csak egy közönséges, emberi dolog... egy iskolabál! − mondtam megvetően.

− Emberi? − kérdezte színtelen hangon. Sikerült rögtön ráhibáznia a kulcsszóra.

Lenéztem a ruhámra, egy kósza fodorral babráltam. Edward némán várt.

− Oké! − hadartam. − Azt reméltem, hogy meggondoltad magad... hogy végül mégiscsak hajlandó vagy átváltoztatni engem.

Érzelmek sokasága hullámzott át az arcán. Néhányat felismertem közülük: a haragot... a fájdalmat... aztán erőt vett magán, és az arca derűsen gunyoros lett.

− És úgy gondoltad, ez olyan alkalom lenne, ahol csak estélyi öltözékben illik megjelenni? − ugratott, és megérintette a szmokingjának a hajtókáját.

Duzzogás mögé rejtettem a zavaromat.

− Fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok. De szerintem több értelme lett volna, mint egy iskolabálnak. − Még mindig vigyorgott. − Ez egyáltalán nem mulatságos! − szóltam rá.

− Igazad van, tényleg nem mulatságos − hagyta rám Edward, és az arcáról eltűnt a mosoly. − Viszont inkább tekintem tréfának, mintsem elhiggyem, hogy komolyan beszélsz.

− Pedig én komolyan beszélek. Mélyet sóhajtott.

− Tudom. És tényleg annyira szeretnéd?

A szemébe visszatért a fájdalom. Az ajkamba haraptam, és bólintottam.

− Annyira szeretnéd, hogy ez legyen a vég − suttogta szinte csak magának −, hogy ez legyen az életed alkonya, mielőtt még igazán megkezdődött volna? Hajlandó lennél feladni mindent?

− Ez nem a vég lenne, hanem a kezdet − tiltakoztam alig hallhatóan.

− Nem érek én annyit − mondta szomorúan.

− Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, hogy nem látom magamat tisztán? − méltatlankodtam. − Te nyilvánvalóan ugyanabban a vakságban szenvedsz.

− Én tudom, mi vagyok. Felsóhajtottam.

De hirtelen megint megváltozott a hangulata. Elhúzta a száját, és átható tekintettel fürkészte az arcomat.

− Szóval készen állsz? − kérdezte.

− Ühüm. − Nagyot nyeltem. − Tehát?

Elmosolyodott, lassan hajtotta le a fejét, míg csak hideg ajka a bőrömet nem súrolta közvetlenül az állam alatt.

− Most mindjárt? − suttogta. A lehelete a nyakamat csiklandozta, és én önkéntelenül összeborzongtam.

− Igen! − Csak suttogni mertem, mert féltem, hogy különben elcsuklik a hangom. Ha eddig azt hitte, csak blöffölök, akkor most csalódni fog. Már meghoztam a döntést, és biztos voltam magamban. Az most mellékes, hogy az egész testem deszkamerev a rémülettől, hogy a kezem ökölbe szorul, hogy ki-kihagy a lélegzetem...

Edward sötéten felkacagott, és elhajolt. Csakugyan csalódott volt.

− Nem hihetted komolyan, hogy ilyen könnyen beadom a derekam − csúfolódott, de a hangjában keserűség bujkált.

− Egy lány miért ne álmodozhatna?

− És te erről szoktál álmodozni? Hogy szörnyeteg lesz belőled?

− Nem egészen − feleltem, a „szörnyeteg” szón bosszankodva. Még hogy szörnyeteg... − Leginkább arról álmodozom, hogy veled maradok mindörökre.

Szomorú arca megszelídült a hangomból kicsendülő, megfoghatatlan fájdalom hallatán.

− Bella! − Az ujja könnyedén végigsimított az ajkam körvonalán. − Én mindig veled maradok. Ennyi nem elég?

Megcsókoltam számon kószáló ujját, és elmosolyodtam.

− De elég, egyelőre.

Makacsságom láttán mérgesen legyintett. Tehát ma este egyikünk sem adja be a derekát. Olyan erővel fújta ki a levegőt, hogy az majdnem morgásnak hangzott.

Megsimogattam az arcát.

− Figyelj rám − mondtam. − Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve. Ez nem elég?

− De igen, elég − felelte mosolyogva. − Örök időkre elég. Aztán lehajolt, és újra a nyakamhoz érintette hűvös ajkát.