23. AZ ANGYAL

ÉS AMÍG SODRÓDTAM, ÁLMODTAM.

A sötét víz alatt ringatózva meghallottam a legboldogítóbb hangot, amit csak az agyam képes volt előbűvölni − ez a hang éppoly gyönyörű és felemelő volt, mint amilyen kísérteties. Ez is üvöltés volt, csak mélyebb, vadabb, őrjöngő.

Lebegő kezem után kapott valami, iszonyúan fájt, ahogy öntudatlanságom tengermélyéről a felszínre rántott, bár a szememet képtelen voltam kinyitni.

És aztán rájöttem, hogy halott vagyok.

Mert a súlyos víztömegen át egy angyal hangját hallottam: a nevemen szólított, és az egyeden mennyország felé hívogatott, ahová vágyódtam.

−Jaj, nem, Bella, nem! − kiáltozta az angyal magánkívül.

Az imádott hang mögött tülekedő zajoktól azonban az agyam megrettent − valami borzalmas küzdelem zajlott a háttérben. Gyűlölködő, mélyből feltörő hörgés, valami döbbenetes, reccsenő hang, tisztán éles, vékony sivítás... Aztán hirtelen mintha elvágták volna...

Inkább minden erőmmel az angyal hangjára figyeltem.

− Bella, kérlek! Bella, figyelj rám, kérlek, kérlek, Bella, kérlek! − könyörgött.

Igen, akartam felelni. Megteszek mindent, amit csak akarsz. De sehol sem találtam az ajkamat.

− Carlisle! − ordította az angyal, hangjában mérhetetlen fájdalommal. − Bella, Bella, ne, jaj, kérlek, ne, ne! − És az angyal zokogott, szaggatottan, könnyek nélkül.

Egy angyalnak nem szabadna sírnia, ez így nincs rendjén. Megpróbáltam utat találni hozzá, és megnyugtatni, hogy minden rendben van, de a víz túl mély volt, rám nehezedett, és nem kaptam levegőt.

Valami nyomta a fejemet. Fájt. Aztán, ahogy a fájdalom áthatolt hozzám a sötétségen, újabb fájdalmak követték, erősebbek. Zihálja, ordítva törtettem a sötét vízen keresztül a felszín felé.

− Bella! − sírta az angyal.

− Elég sok vért veszített, de a fej sebe nem mély − közölte egy csöndes, nyugodt hang. − De a lábára vigyázz, azt eltörte!

Dühödt, fojtott kiáltás hagyta el az angyal ajkát. Éles szúrást éreztem az oldalamban. Ez mégsem lehet a mennyország − gondoltam. Ahhoz túl sok itt a fájdalom.

− És néhány bordáját is, azt hiszem − folytatta az a nyugodt, szakszerű hang.

Az éles fájdalom csitulni kezdett. Elnyomta egy új, perzselő, vad, mindent elsöprő sajgás a kezemben.

Valaki meg akart égetni.

− Edward − akartam mondani, de a hangom olyan nehézkes és lassú volt, hogy még én magam sem értettem.

− Bella, rendbe fogsz jönni! Hallasz engem, Bella? Szeretlek.

− Edward − próbálkoztam újra. Ezúttal mintha egy kicsit érthetőbbre sikeredett volna.

− Igen, itt vagyok.

− Nagyon fáj − nyöszörögtem.

− Tudom, Bella, tudom! − Aztán kicsit eltávolodott tőlem a hang, valaki másnak ordította kétségbeesetten: − Nem tudsz csinálni valamit?

− A táskámat, légy szíves! Tartsd vissza a lélegzeted, Alice, az segít! − mondta Carlisle.

− Alice? − nyögtem.

− Itt van velünk. Ő vezetett ide bennünket.

− Fáj a kezem − próbáltam elpanaszolni neki.

− Tudom, Bella. Carlisle mindjárt ad neked valamit, amitől elmúlik.

− Ég a kezem! − sikoltottam. Végre átküzdöttem magam a sötétség utolsó rétegén is, és hunyorogva kinyílt a szemem. Edward arcát nem láttam, valami sötét és meleg takarta el a szemem elől. Miért nem veszik észre a tüzet, miért nem oltják el?

− Bella?

− A tűz! Valaki oltsa el a tüzet! − sikítottam, mert a lángok a kezemet nyaldosták.

− Carlisle! A keze!

− Megharapta! − Carlisle nyugodt hangjából döbbenet csendült. Edwardnak a lélegzete is elakadt a borzalomtól.

− Edward, meg kell tenned! − Alice közvetlenül a fejem mellett lehetett. Hűvös ujjak törölték ki a nedvességet a szememből.

− Nem! − ordította Edward.

− Alice! − nyöszörögtem.

− Van még egy esély − mondta Carlisle.

− Micsoda? − Edward könyörgött.

− Megpróbálhatod kiszívni a mérget. A seb viszonylag tiszta. − Miközben Carlisle beszélt, megint nyomást éreztem a fejemen, valami húzta-vonta a fejbőrömet. Fájt, de a fájdalom elhomályosult a tűz okozta kínok mellett.

− Gondolod, hogy sikerül? − Alice hangja feszült volt.

− Nem tudom − felelte Carlisle. − De mindenképpen sietnünk kell.

− Carlisle, én... − Edward habozott. − Nem hiszem, hogy meg tudom tenni! − Gyönyörű hangja megint teli volt gyötrelemmel.

− Neked kell döntened, Edward, akár így, akár úgy. Én nem segíthetek. El kell állítanom ezt a vérzést, ha vért veszel a kezéből.

Poklok tüzében vonaglottam, és ettől a lábamban is émelyítő erővel fellobbant a fájdalom.

− Edward! − sikoltottam. Ráébredtem, hogy a szemem már megint csukva van. Felnyitottam, mert kétségbeesetten vágytam az arcára. És ott találtam. Földöntúli arca eltorzulva a fájdalomtól és a rádermedt bizonytalanságtól.

− Alice, hozz már valamit, amivel rögzíthetem a lábát! − Carlisle fölém hajolt, és a fejemmel foglalkozott. − Edward, most kell megtenned, vagy késő lesz!

Edward arca megfeszült. Szemében a kétkedés hirtelen valami izzó elszántsággá vált. Összeszorította a fogát. Aztán éreztem, ahogy hűvös, erős ujjai átfogják égő kezemet, és megszorítják, hogy ne tudjam elrántani. Aztán a fejét a kezem fölé hajtotta, hideg ajkát a bőrömre tapasztotta.

Eleinte a fájdalom csak még elviselhetetlenebb lett. Sikoltoztam, vergődve próbáltam szabadulni a hideg kezek a szorításából. Hallottam Alice-t, amint nyugtatgatni próbált. Valami súlyos dolog a földhöz rögzítette a lábamat, a fejemet pedig Carlisle fogta két kőkemény karjának harapófogójába.

Aztán lassanként már nem hánykolódtam olyan hevesen, a kezemet perzselő fájdalom is egyre tompult. A tűz alábbhagyott, lassanként egyeden parázsló ponttá szűkült.

Ahogy csökkent a fájdalom, úgy homályosult a tudatom. Attól féltem, újra visszazuhanok a fekete víz mélyére, s elveszítem Edwardot a sötétségben.

− Edward − leheltem, de nem hallottam a saját hangomat. Ok viszont hallottak engem.

− Itt van melletted, Bella.

− Maradj, Edward, maradj velem...

− Veled maradok! − Elgyötört hangja valahogy mégis diadalittas. Elégedetten felsóhajtottam. A tűz kialudt, és minden fájdalmam

enyhülni kezdett, ahogy lassan ólmos álmosság szivárgott szét egész testemben.

− Sikerült? − kérdezte Carlisle, valahol nagyon messze.

− Tisztának érzem a vérét − felelte Edward csöndesen. − Valóságos morfium.

− Bella! − szólongatott Carlisle. Megpróbáltam felelni:

− Mmmm?

− Kialudt a tűz?

− Igen − sóhajtottam. − Köszönöm, Edward!

− Szeretlek − mondta.

− Tudom − suttogtam végtelenül fáradtan.

És akkor meghallottam azt a hangot, amit a legjobban szerettem világon: Edward csöndes nevetését. Csak úgy áradt belőle a megkönnyebbülés.

− Bella! − szólított meg újra Carlisle. Nyűgösen pislogtam rá: aludni szerettem volna.

− Igen?

− Hol van édesanyád?

− Floridában − sóhajtottam. − A vadász becsapott, Edward! Megnézte a videóinkat! − Szánalmasan gyönge voltam még a felháborodáshoz is.

De erről eszembe jutott valami.

− Alice! − Megpróbáltam kinyitni a szememet. − Alice, a videó... ismert téged, Alice, tudta, honnét jöttél! − suttogtam izgatottan.

Benzinszagot érzek − tettem hozzá csodálkozva, már amennyire az agyamat lassan betöltő köd engedte.

− Ideje elvinnünk innen − közölte kurtán Carlisle.

− Nem, én inkább aludni szeretnék! − siránkoztam.

− Nyugodtan alhatsz, kedvesem, majd én viszlek! − nyugtatgatott Edward.

És végre a karjaiban voltam, a melléhez szorított − lebegtem, és már nem fájt semmi.

− És most aludj, édes! − hallottam még kedves szavait, aztán mély álomba zuhantam.